A Pannonia-Entertainment jóvoltából, ma volt szerencsém megtekinteni az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült, igaz történeten alapuló filmdrámát, az Utóhatást. A filmet, a 2002-ben bekövetkezett – több tucat halálos áldozattal járó – Bodeni légikatasztrófa ihlette.
A kormányzóként tett kitérője után Arnold Schwarzenegger-nek még nem igazán sikerült az átütő erejű visszatérés. Persze a rajongói és bevallom én is örülök, hogy mindenki Terminátora visszatért a filmezéshez, de már nem olyan, mint régen, és ezt rajtam kívül érezhetik még így egy páran, hiszen, ha jobban megnézzük a 2010-es visszatérése óta bemutatásra került filmjeit, akkor láthatjuk, hogy rendre megbuktak (Szupercella, Szabotázs), vagy ha épp nem is buktak meg, akkor a vártnál kevesebb bevételt termeltek (Terminátor: Genisys). Aki pedig az Utóhatástól várta a nagy visszatérést, annak van egy rossz hírem…Arnold még mindig nem az igazi.
Az építő munkásként dolgozó, Roman Melnik (Arnold Schwarzenegger) alig várja, hogy felesége és várandós lánya hazaérkezzenek Kijev-i utazásukból. A reptéren azonban szörnyű hírrel szembesül: egy véletlen baleset miatt a gép, amin Roman felesége és lánya ült, összeütközött egy másikkal és lezuhant. A férfi élete, ezután darabjaira hullik, ahogy a végzetes hibát elkövető légi irányító, Jakeé (Scoot McNair) is. Jake összeomlik, depressziós lesz, a családja elhagyja és a névtelen fenyegetések miatt új városba kénytelen költözni. A légitársaság eközben pénzzel próbálja kárpótolni a feldolgozhatatlan tragédiával szembesülő Roman-t, aki ezt elutasítja és bosszútól fűtve elhatározza, hogy felkutatja a Jake-et.
Habár nem tartom jó színésznek, mégis kedvelem Arnold Schwarzenegger-t. Nem, mint színészt sokkal inkább, mint jelenséget és fogalmat. Valószínűleg ebben az is nagy mértékben közrejátszik, hogy amikor gyerek voltam, akkor élte „vígjátékos” korszakát (Ovizsaru, Hull a pelyhes, Batman és Robin) és jókat derültem rajta, de színészi kelléktárának szegényessége már akkor is szemet szúrt. Az a bizonyos kelléktár pedig azóta sem bővült. Bátor és dicsérendő dolog, hogy közel a 70-hez mert váltani és a jól bejáratott akció zsáner helyett inkább olyan drámai szerepek választ, mint két évvel ezelőtt a Maggie, vagy most az Utóhatás. A probléma csak az, hogy míg azt a mai napig elhiszem, hogy Arnold megmenti az egész világot és szét rúgja bárki seggét, addig –jelen esetben- azt már kevésbé, hogy a családja elvesztése után milyen mély fájdalmat is érezhet. Hiába volt nem egy megrázó, vagy megrázónak szánt jelenet a film során, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy filmet nézek. Értem ezt úgy, hogy Schwarzenegger akárhányszor elpityeredett a film során, szinte hallottam a rendező utasításait: Most sírj! Most jobban sírj, aminek eleget is tett, de túl mesterkélt és hiteltelen volt.
A film egyébként nem csak az Arnold Schwarzenegger által alakított karakter belső vívódásairól szól, legalább olyan fontos szereplő a cselekmény szempontjából Scoot McNair (Monsters, Batman v Superman), Jake-je is. Jake történt szála engem személy szerint sokkal jobban megfogott és sokkal jobban érdekelt, mint Romané, annak ellenére, hogy elviekben ő a film negatív szereplője, bár ez csak nézőpont kérdése, és az Utóhatás többek között ezt a szálat sem aknázza ki kellőképpen. Sokkal izgalmasabb filmet kaptunk volna, ha az első 20 perc karakterábrázolása után egymásnak eresztették volna a két felet, például egy tárgyalóteremben, ahol kiéleződhetett volna a kettejük közti ellentét és ahol mindketten ismertethették volna álláspontjukat egymással. Ehelyett az érdekes felvezetés után, majd egy óráig nézhetjük azt, ahogy a két férfi taknyát, nyálát egybefolyatva és túljátszva szenved.