Már maga a filmcím is egy nem is olyan régen történt esetre hívja fel a figyelmet. Mikor egy igazán ígéretes, fiatal fiú, Brock Allen Turner döntött úgy, hogy a részeg Chanel Miller hallgatását igennek veszi, és csak azért is magáévá teszi – felettébb romantikusan – egy kuka mögött.
Na, ez koránt sem oké!
Értem??
bosszú (főnév) – Szándékos megtorlás, önhatalmú, néha kegyetlen, ártó tett bizonyos elszenvedett vagy vélt bűnért, sérelemért, bántalomért, méltatlanságért viszonzásul.
Az eddig megjelent kritikák, sőt maguk a készítők is szívesen hivatkoznak az Ígéretes fiatal nőre úgy, mint egy feszültséggel teli bosszúfilm. Szerettem volna minél érzékletesebben leírni, hogy miért nem értek ezzel egyet. Ezért a késlekedés, de most már aggodalomra semmi ok.
Azzal együtt, hogy mindenki úgy definiálja a filmjét, ahogy szeretné, én úgy gondolom, hogy Carey Mulligan (Ásatás) ámokfutása sokkal több, mint egy egyszerű bosszúfilm.
Mit értek egyszerű bosszúfilm alatt?
Röviden:
Megbántották, megbosszulja.
Kicsit hosszabban:
Részletesen bemutatva a főszereplőt ért fájdalmat, azonosulásra bírva a nézőt a főhős szenvedésével, majd
mérhetetlen elégedettség érzését generálva benne azzal, hogy egy korántsem zökkenőmentes, deannál inkább kiérdemelt bosszúhadjáratot siker koronáz és így a legváltozatosabb módszerekkel kerülnek megtorlásra azok a sérelmek.
S akkor nézzük Emerald Fennel moziját.
Szerény véleményem szerint sokkal okosabban és árnyaltabban fogalmaz, mint az OldBoy vagy a Kill Bill. Emerald nem elégtételt vesz, sokkal inkább edukál. Nem vagdalkozik dühödten, hanem egyfajta biztos és megingathatatlan véleményt közvetít a film minden egyes mozzanatával.
Kezdve azzal, hogy főhősünk, Cassey, rendre „hazacipelteti” illuminált tennenmagát egy-egy „rendes” fiúval, akik meglepően kevés igényt tartanak egy nemi aktusra, MIUTÁN kiderül, hogy a megmentett és hazahurcibált hölgy színjózan.
Egyikük meg is kapja a jogos kérdést, miszerint mikor vitt haza utoljára egy csajt napfényben? Azaz mikor döntött úgy utoljára, hogy szembenéz a visszautasítás lehetőségével, ahelyett, hogy hazacipelne egy talajrészeg csajt örömszerzés céljából, hogy aztán kirakhassa reggel, és még a gyengébbik nemnek kelljen szégyenkezve hazakullognia.
Mert a férfiak és a nők IS előszeretettel gondolják azt, hogy ha egy nő van olyan ostoba, hogy elázik egy buliban és még a barátai sincsenek a közelben, hogy lepöckölgessék róla a nem kívánt, ámde annál eltökéltebb hímneműeket, akkor ugyan ne csodálkozzon már, ha kéretlen szexuális élménnyel lesz gazdagabb és magára vessen!
Ez egy elképesztően nagy probléma.
Ahogy maga a kéretlen aktus, avagy – mondjuk ki, s vágjuk bátran az elkövetők arcába – NEMI ERŐSZAK, úgy a későbbi áldozathibáztatás, az áldozatban kialakuló bizalomvesztés, valamint az áldozattal szembeni hiteltelenség keltése.
S a fiatal fiúkat félti a rendszer, hiszen esendőek, de ígéretes pálya előtt állva nagyon nem mindegy, hogy megvádolják-e őket ilyesmivel, vagy sem.
(Pláne, ha a papa pénztárcája sűrűn nyílik, vagy egész kampuszokat neveztek el a családról.)
Szóval csináljuk inkább azt, hogy egy egész generációval, társadalommal, vagy csak úgy mindenkivel és az egész világgal elhitetjük, hogy az a hibás, aki magatehetetlen és vaginája van, meg hát MINEK MENT ODA?
De amint azt említettem, a film nem elrettenteni akar, hanem edukálni, érzékenyíteni.
A nemi erőszak és szexuális zaklatás kifejezések egyszer sem hangoznak el a 113 perces játékidő alatt.
S filmünk nem is hajlandó bemutatni az erőszakot, amit Cassey barátnője, Nina élt át az egyetem alatt. Ami miatt Cassey, otthagyva az orvosit, egyfajta céltalan, vegetatív állapotban éli életét. Egy kávézóban, a lehető legkevésbé vevőorientált módon tengeti mindennapjait, se barátja, se pasija, se ambíciói.
Aztán egy nap belép az életébe Ryan (Bo Burnham), aki egyszerre tudja feledtetni vele a férfiak iránt táplált dühét (#NotAllMen) és tépkedi fel a múlt sebeit. Ismeri és kapcsolatban is van azokkal, akik anno helyben hagyták Ninát azon az ominózus illuminált estén. Hiszen ő is orvos és a többiek is azok lettek. Elismert és jómódú orvosok.
Cassey ezzel szemben a bűntudat mocsarából úgy próbál kievickélni, hogy meglehetősen gyakran próbálja meg egyedi eszközökkel megértetni a férfiakkal, hogy a nem hiánya nem egyenlő az igennel.
De Ryan igazán jó hatással van rá. S az első kávéba köpködős, férfiakat lenéző és őket teljesen megbízhatatlannak tekintő Cassey páncélja kezd felrepedezni. Bizalmat szavaz Ryannek és megengedi magának, hogy Paris Hilton Stars are blind dalára igazán önfeledten szerelmes lehessen.
Sőt egy ideig úgy tűnik, hogy sikerül a múlt fájdalmait feldolgoznia és továbblépnie, de ezek mégis túl nagynak bizonyulnak, sajnos. Így a bosszúért remegő nézők is kapnak valamit, amit aztán biztos nem tesznek zsebre.
Szóval, mondhatni, a film egy ideig próbál szót érteni és elmagyarázni, hogy a beleegyezés nélküli szex minden esetben erőszak. De valahogy a repedésekből mindig előszivárog egy jókora DE!
Akkor Cassey előáll a B tervvel, hogy érzékeltesse mindazt, amiről addig csak türelmesen beszélt.
A film öt különböző etapban, igen ügyesen mutat rá a rendszerszintű hibahalomra, ami már egy olyan ártatlannak tűnő kifejezést is, mint az „ígéretes fiatal”, kettőssé tesz.
Mert ha egy fiúról hangzik el ez a frázis, akkor általában fényes jövőt jósolnak neki.
Ha viszont egy lány kapja meg ezt a jelzőt, akkor általában már nem él.
Mindent összevetve, az Ígéretes fiatal nő egy kihagyhatatlan, feszültséggel teli, karfát szaggató oktatófilm, amit minden 16 éven felülinek kötelezővé tennék. Bosszúfilmként is működik, de én inkább hivatkoznék rá így, mert akkor talán előkerül egy-egy dupla osztályfőnökin, és a fiúk már egész fiatal korban megtanulják, hogy csak az igen az igen!
(Bár a film egyik szereplője transznemű és így csak 18-as karikával operálhat mától, de ezt csak azok tudják, akik ismerik Laverne Cox munkásságát, a film egy pillanatra sem emeli ki. S lássuk be, egy cisz hetero nem fogja megmondani, hogy a hölgy valaha úr volt.)
