Gyerekkorom egyik meghatározó VHS kazettája volt a Dumbó, ami idén a mozikba látogatott, hogy a Disney kicsiny elefántját az animációs szférából egészen az élőszereplős változatig repítse. A projektet Tim Burton vezényelte le, így 78 évvel a rajzfilm után újra nagyvásznon csodálhattuk meg Dumbó-t. Bár mondhatjuk, hogy egy kis túlzás ez a “csodálni” szócska, de nézzük, inkább miről is van szó. 2019 a Disney éve, ugyanis áprilisban érkezik a Bosszúállók lezárása, amit majd a Pókember: Idegenben követ Marvel fronton. Pár hónappal később, májusban az Aladdin élőszereplős változata, júniusban a Toy Story 4. felvonása, júliusban pedig az Oroszlánkirály is bemutatásra kerül. A további, tündérkastély oltárán megfogant filmalkotásokat pedig elszórták az év többi pontján. Nincs is ezzel baj, hiszen kicsiknek és nagyoknak egyaránt remek kikapcsolódást nyújthatnak ezek a mozik, nem beszélve arról, milyen régen elfeledett érzéseket válthatnak ki egyesekből. Tim Burton tehát nekiült és felkonferálta az idei szezont egy olyan mozival, ami bár megállja a helyét az év eleji szösszenetek között, mégsem tarol olyan nagyot.
A Dumbó nem csak egy egyszerű mese volt. A Dumbó ugyanis az a mese volt, ami némaságával és családcentrikus mondanivalójával kopogtatott be szívünk kicsiny ajtaján. Továbbá ő volt az egyetlen olyan Disney mese főszereplő, aki nem szólalt meg egyáltalán a filmje alatt. Ki ne emlékezne arra, hogy megannyi állat közül Mrs. Jumbo csöppségét pottyantják le legutoljára? Vagy éppen az ikonikus bohóc attrakcióra, mikor Dumbó-t a mélybe tiporják? Vagy Timothy-ra, Dumbó bohókás egérkéjére? Megannyi emlékezetes elem egy aprócska mesében. Akárhogy is nézzük, ezeket az elemeket átemelni egy későbbi remake-be egyáltalán nem lett volna nehéz, amikor viszont megpróbál a film az alapokat végig járva tovább merészkedni a “na és mi történhetett utána?” sémát követve, akkor fel kell áldozni valamit az alkotásból, mert ez a két szegmens könnyen kiütheti egymást a nyeregből. És sajnos most is ez történt…
Max Medici cirkuszában nagy a nyüzsgés, emitt egy behemót, több funkciós afroamerikai erőember szórja a poénokat, amott pedig két gyerkőc várja apjukat haza a frontról. Holt Farrier és családja tehát a cirkusz szolgálatában tevékenykednek, méghozzá elefánt gondozóként, mikor is megszületik Jumbo mama babája, Dumbó. Dumbó túlméretezett fülei azonban nem hoznak túl nagy szerencsét a cirkusz tagjainak és hamar a nevetség tárgyává válik a kis elefánt. Ám amikor kiderül, hogy Dumbó nagy füleit lobogtatva szárnyra kél, egyből megváltozik a cirkusz korántsem anyagilag biztos lábakon álló helyzete. Ekkor feltűnik a színen V. A. Vandevere és olyat ajánl Medicinek, amire bűn lenne nemet mondani. Innentől pedig új terepen halad tovább a sztori, amit már nem ismerhetünk az animációs filmből.
Egy kicsit olyan érzésünk támadhat a film elején, mintha ez az egész produkció nem is Dumbó-ról szólna, hanem az őt és mamáját segítő szereplőkről. Az a baj, hogy ez az érzés sajnálatos módon végig is kísér minket a közel két órás játékidőn és egyáltalán nem akar elereszteni. Dumbó ugyanis bár eszméletlen cuki és mégis csak Ő a címszerereplő, ettől függetlenül nem adja azt a pluszt, ami ezt bizonyítaná és amit egy ilyen színvonalú filmtől elvárnánk. Ezen az sem segít, hogy sokkal később ismerkedünk meg vele, mint az eredeti műben. Megkockáztatom, hogy a két gyerkőc Joe és Nico Farrier többet szerepelnek a filmben, mint ormányosunk. Utóbbi ráadásul kiköpött fiatalkori Maeve a Westworld sorozatból. A két ifjúból is inkább a leányzó viszi a prímet, a kissrácot szinte ki is lehetett volna vágni az egész filmből, annyira lényegtelen a karaktere!
Colin Farell most egy félkezű apa szerepét öltötte magára, de valamiért nem tudott olyan volumenű alakítást nyújtani, amiben átérezhettük volna a férfi igazi veszteségét. Max Medici szerepére Danny DeVito-t szerződtették, ami szerintem az egyik legjobb döntés volt a készítők részéről. Konkrétan a show első felét el is viszi a hátán, őrült kisállatának kíséretében. Akikről még érdemes kicsit beszélni, azok Michael Keaton és Alan Arkin. Keaton rosszarcú szerepkörét már megismerhettük a Pókember: Hazatérés-ben és amilyen gennyládát alakított abban a projektben, ugyanolyan játékkal volt képes itt is megformálni Vandevere karakterét. Alan Arkin pedig üde színfoltként van csupán jelen a filmben, de minden egyes pillanatával mosolyt csal az arcunkra.
A Dumbó sztorija tehát hol merít az eredeti alkotásból, hol pedig tovább gondolja azt. Ezzel önmagában nem is lenne baj, viszont kiselefántunk nem képes a rivaldafénybe kerülni a rengeteg karakter mellett. Dumbó és édesanyja bár megadják azt a családi idill érzetét, amit az egykori elődje is bátran tárt elénk, mégse tudnak igazán a lelkünk mélyére mászni, ezáltal pedig odavész a film igazi varázsa. Mondhatnánk, hogy a CGi elviszi a produkciót a csillagos égig, de sajnos az összes állat körülbelül úgy néz ki mintha egy videojátékból csöppentek volna hús-vér barátaink mellé. Ezt pedig 2019-ben nehezen lehet tolerálni egy olyan Tigris után (Pi élete) aminek minden mozzanata libabőrt ébresztett testünk összes porcikáján.
Noha rengeteg érdekességgel tuningolta meg Burton a filmet, amiket könnyű szívvel hozzá is lehetne csatolni az eredeti meséhez, nekünk mégis hiányzott a gyermeki kikapcsolódás. A gólyák csak metaforaként vannak jelen, Timothy konkrétan nem is igazán Timothy, hanem egy 3 percre bevágott kisegér porondmester ruhában, Dumbó ikonikus kalapja sehol sem jelenik meg, a varjakról nem is beszélve. Tudom, lehetne azt mondani, hogy ez más, ez egy feldolgozás, itt nem ezeken van a hangsúly, csak az a nagy probléma, hogy ezek nélkül a Dumbó mindössze egy átlagos családi moziként fér el az idei év repertoárjába. Különösebb érzelmeket ugyanis nem képes kicsalni belőlünk. Sablonos története pedig kiszámítható és eléggé egyszerű vonalat követ.
Tim Burton azonban akarva-akaratlanul is belecsempészett egy kis furfangosságot mozijába, amit nem biztos, hogy mindenki észre fog venni. Ez pedig nem más, mint a film kisugárzása! Az a közeg, amit a vászonra teremtett már igazolja bennünk a tényt, hogy igenis a szórakoztatás bármely formája képes velünk elfeledtetni az élet kisebb, nagyobb problémáit! Ez szerintem az, ami igazán különlegessé teszi ezt a mozit, mert bár Dumbó egymagában nem elég szórakoztató, a mellette elterülő világ, vidámpark, cirkusz olyan gyönyörűen lett megcsinálva, hogy szinte mi is úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk az adott helyzetben szereplőink mellett. Egy szó, mint száz, remekül érezteti velünk, hogy mit is nézünk valójában.
