A Karib-tenger kalózai első ízben 2003-ban eveztek be a filmszínházak vásznaira. A Fekete Gyöngy átka nem várt siker lett és a 654 millió dolláros bevétel mellett, 5 Oscar jelöléssel is gazdagabbá tette a Disney-t. A sikereken felbuzdulva az egeres cég gyorsan be is rendelt még két folytatást. A Holtak kincse 2006-ban, a Világ végén pedig 2007-ben került a mozikba és habár nem kaptak olyan kedvező kritikákat, mint az első film, a kasszáknál jobban teljesítettek és részenként 1-1 milliárd dollárt fialtak. A harmadik rész szépen lezárta Jack Sparrow és Turnerék kalandjait, de ahogy az lenni szokott a stúdió nem akarta levágni az arany tojást tojó tyúkot, így folytatták a kalózkodást. Az Ismeretlen vizeken – balszerencséjére – új irányt vett, ami hatalmas minőség beli romlást eredményezett az előző részekhez képest. A Salazar bosszúja azonban képes volt feledtetni a hat évvel ezelőtti botlást.
Will és Elizabeth Turner fia – Henry (Brenton Thwaites) – felnőtt és elhatározza, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy megtörje az apját sújtó átkot és ezzel kiszabadítsa őt a Bolygó Hollandi rabságából. Az átkot megtöréséhez, azonban Poszeidon legendás szigonyát kell megszereznie, amiről mindenki az hiszi, hogy csak egy mende-monda. Henry, apja egyik régi bajtársától, Jack Sparrow-tól (Johnny Depp) kér segítséget, akinek először esze ágában sincs segíteni a fiún, de amikor megtudja, hogy régi ellenlábasa, az elátkozott Salazar kapitány (Javier Bardem) bosszút akar állni rajta nyomban kötélnek áll, mert csak a szigonnyal akadályozhatja meg Salazar bosszúját. A szigony keresése közben egy fiatal, tudományokban jártas lány (Kaya Scodelario) is melléjük csapódik, aki egy napló segítségével, szintén a szigonyhoz szeretne eljutni, hogy megtudja ki is valójában az édesapja.
Az első két Karib-tenger kalózai filmet a mai napig imádom és szinte bármikor meg tudom, nézni. A harmadik rész esetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Ugyan a Világ végén-t nem tartom rossz filmnek, de kifejezetten jónak sem, ez többek között annak tudható be, hogy a második rész után egy sokkal pörgősebb és kevésbé drámai filmre számítottam, továbbá a cselekményt is túl nyújtottnak éreztem és érzem a mai napig. A negyedik részről pedig talán jobb lenne teljes egészében megfeletkezni. Ezek után bevallom, félelemmel vegyes izgalommal ültem be ma reggel a Salazar bosszújára, de ahogy teltek-múltak a percek, a félelmem szerte foszlott és azon kaptam magam, hogy baromi jól szórakozom.
Jót tett a filmnek, hogy a folytatások már-már megalomán látványából visszavettek egy kicsit és inkább az első rész játékossága és kalandossága dominált. Johnny Depp is takarékra tette magát és nem ripacskodta végig a filmet, mint tette azt legutóbb. A két újonc, Branton Thawaites és Kaya Scodelario közti kémia remekül működött és az Oscar-díjas/Oscar jelölt színészóriások mellett sem tűntek jelentékteleneknek. A színészek közül mégis Javier Bardem-nek jár a legnagyobb dicséret, aki ebből a vérszegény karakterből is képes volt kihozni a lehető legtöbbet.
A Disney utóbbi filmjeiben kiemelt szerepe van az apa figurák keresésének, valamint az önfeláldozásnak. Legutóbb a Galaxis őrzői 2-ben találkozhattunk ezzel a kettőssel és most a Karib-tenger kalózai copy-paste módszerrel hasznosította fel az ott látottakat, de ha valaki nem látta volna a Galaxis őrzői-t, annak is teljes mértékben kiszámítható a végjáték, valamint a teljes film cselekménye és ez a kiszámíthatóság a film legnagyobb hibája.
A stáblista utáni plusz jelenetet mindenképp érdemes megvárni!