Robert Rodriguez ezúttal egy olyan filmmel hajózott be a Netflix kikötőjébe, amelyet több fronton is ő kormányzott. Rendezője, írója, producere és operatőre is egyben az indie filmes guru volt. A gyerekek nyelvét kiválóan beszélő direktor, a Kémkölykök és a Cápasrác és Lávalány-filmek után ismét a gyerekek felé fordul, sőt, utóbbi kettő híres karakterét át is örökíti ebbe az alkotásába.
A sztori in medias res kezdődik: földönkívüliek érkeztek, hogy átvegyék az uralmat a Föld felett. A mindenféle szuperképességekkel megáldott Hőssereg összeáll, hogy felvegye a bokszkesztyűt a betolakodókkal szemben, de akkora gigászi sallert kapnak, amiből nem tudnak felállni. Mindegyikük az ellenség fogságába kerül. Széthúzás, egoizmus, önajnározás és minden bűn, amit a hiúság polcáról le lehet emelni, gazdagon van mérve nekik, így sorsuk elkerülhetetlen. A felnőttek nem képesek megoldani a nagy problémákat, mert túlságosan önmaguk rabjai, na de a gyerekek! Ők a reménység csillogó fénysugarai. Bár aranyosan tálalt, mégis egy sokat kérődzött, szájbarágós üzenet.
A Hőssereg csemetéi, mint a védekezés utolsó bástyája kell, hogy felvegyék a harcot a végtelennél kettővel több, pink és lila színekben pompázó, polipszerű lázálommal szemben. Az „apró bosszúállók” bevetik magukat! A gyerekszínészek, bár ügyesek és lelkesek, számos helyen észre lehet venni, hogy színészkednek. Ennek ellenére képesek jól belehelyezkedni a különféle speciális effektekkel megtámogatott szuperképességeikbe és környezetükbe. Közülük a Hőssereg vezetőjének, Marcus Morenónak (Pedro Pascal) a lánya, Missy Moreno (YaYa Gosselin) emelkedik ki igazán. A társaival ellentétben, a szuperképességekben hiányos Missy-nek atyja nyomdokain haladva kell feladatukra ráébreszteni a csemetéket, majd élükre állva sikerre vezetni a hősök új generációját. A gyerekek vagányak, belevalók és – főleg Missy – valódi példaképnek is tekinthetők a kicsik számára, nem mellesleg felettébb rajonghatóak.
Igaz, hogy üzenete konyhakészen tálalt és története klisés, de gyerekfilmről lévén szó, ezt nem tudom negatívumként felhozni neki. Robert Rodriguez ezt még meg tudja fejelni egy meglepő, a saját ligáján túl is erősnek számító záró csavarral, ami végtelenül cukivá teszi az egész, nagyjából másfél órás gyerekzsivajt. A jó példával való elöljárás, a széthúzás helyetti összefogás mindenkiből teremthet hőst. Végig önmagát nem meghazudtolva marad a gyerekfilm mederben és nem csúfolja ki gagyin a kicsiket. Ez az önazonosság pedig érezhetően az előnyére válik, hiszen maga a néző sem fog nagy csodát várni, hacsak nem 7-13 éves. Számukra ez a film tökéletes.
A szuperképességek egyébként néhánytól eltekintve teljesen egyediek és önmagukban rettentő mód humorosak. Például a folyton egy lelassult időburokban küzdő, laggos srác, Lom-Ha, vagy az állandóan civakodó ikerpár, Replay és Gyorsító, akiknek a neve igencsak beszédes, hát még, ha össze-vissza tekergetik az időt. A Mindenkiből lehet hős igenis humoros, de nem azon a béna kölyökfilmes módon, hanem nagyon könnyed és laza stílusban, így akár még a felnőttek számára is tud szórakoztató lenni, ha tudatosan nem várnak tőle sokat.
Nem mellesleg akciófilm is ez, hiszen vannak küzdelmek, bunyók, plusz potyognak és repkednek a gonoszok. De persze semmi durvulás, csak a habkönnyű családi filmekre jellemző ártatlan ártalmatlanná tétel, lefagyasztás, elájulás, odaragasztás.
A felnőtt színészek közül egyedül Priyanka Chopra, aki Ms Granadát, a Hőssereg főhadiszállásának titkokat rejtegető vezetőjét alakítja, kap elegendő játékidőt arra, hogy valamiféle karakterívet tudjon húzni, de ő is (talán direkt) rettentő manírosra veszi a figurát. Ahogy kábé mindenki! Minden hős olyan, mintha egy gyerekszíndarab lelkes, de a színészsuliból kibukott amatőrjei lennének, emellett fejenként alig pár percet kapnak összesen a képernyőn, ott is főleg a számítógépes technika adta térben bohóckodnak. Talán csupán Pedro Pascal a kivétel, aki képes valamiféle mélységet adni a gondterhelt, felelős vezér karakterének. A Charles Bronson-bajszú színésznek nem ismeretlen az atyai szerep, de ezúttal Baby Yoda helyett egy tinilányt nevel a helyes életre. Egyébként, ez az a film, amely ismét összehozta a Narcos nyomozópárosát, Pedro Pascalt és Boyd Holbrookot, ezúttal szuperhíróként.
Igazság szerint az egész film olyan, mint egy cukormázzal leöntött, színes-illatos cupcake, amelytől könnyen lehet édességtúladagolást kapni, már csak extravagáns színvilága és a történet cukisága miatt is. Könnyed, habos, édes és a tésztája sem tömény, simán csúszik. A történeti vonala végig előre sejthető és rém egyszerű, a karakterei pedig szaloncukorpapír vékonyak. Az elsődleges célcsoport talán nem is kívánhatna ennél többet. Számukra egy fordulatos, izgalmas és látványos alkotás, mely büszkén hirdeti, hogy ha akárcsak egy napra is, de mindenkiből lehet hős.
