Az Aranypinty (The Goldfinch – 2019) [Kritika]

Mindig irdatlan nagy feladat egy könyvadaptáció és olvasmányélmény híján nem tudom megmondani, hogy John Crowley megugrotta-e, de azt kell mondanom, hogy az Aranypinty minden kockájáról süt, hogy gondos kezek próbálták átadni a könyv majd 800 oldalát, amiben gyanítom nem kevés belső monológ, érzés és gondolat kap helyet, amit itt vizuálisan kellett megoldani.

A történet főszereplője Theo Decker, aki a lehető legnagyobb traumát éli át, ami gyereket érhet. A Metropolitan múzeumban bomba robban. Az édesanyja meghalt, ő túlélte. A robbanás utáni káoszban, magához veszi Fabritius 1654-es Aranypinty című festményét. Miután kiderül, hogy édesanyja halott, apja pedig elhagyta, barátja szülei veszik magukhoz. Megkezdődik Theo utazása, térben, időben és az érzelmek hullámvasútján. A felnőtt Theodore visszaemlékezésin keresztül járjuk be azt a hosszadalmas és kacskaringós utat, ami végül fizikailag és lelkileg is visszavezet önmagába, hogy évtizedes terhektől szabaduljon meg így, vagy úgy.

Nem hinném, hogy itt és most ennél többet érdemes mondani. Tulajdonképpen a tragédia bekövetkezte után igyekszik eljutni a történet időben és térben Theo jelenéhez, egy rendetlen, feldúlt hotelszobába, ahol főhősünk véget vet a benne dúló káosznak. Nincsenek óriási csavarok, vagy meglepetések a filmben. Nincs több, mint egy fiú, aki egy óriási traumát próbál feldolgozni éveken keresztül. Aki szereti a lélektani drámákat, azt nem kell győzködnöm. Kiemelkedő darab, ahogy 2014-ben a könyv is az volt (Pulitzer-díj, 40 hétig a 10 legolvasottab könyv listáján, miután bestseller lett), amit Crowley adaptált.

De ha mégis egy kis noszogatásra vágytok, hát kiemelném azt a vizuális orgazmust, amit a film nyújt. Minden helyszínnek más a textúrája és a színe. Mindenhol „tapintani” lehet Theo benyomásait, azáltal, hogy milyen anyagok és képek kerülnek előtérbe. A színészi alakítások lenyűgözőek. Ansel Elgort hozza a ’Csillagainkban a hiba’ és ’Baby Driver’ féle melankolikus helyes szomszéd srácot, ami tekintve a munkásságát, már kissé unalmas, de jelen esetben tökéletes. Viszont Oakes Fegley simán lejátsza a fiatal Theo szerepében. Tulajdonképpen ő viszi el a hátán a filmet. Finn Wolfhard remekelését szinte már közhely megemlíteni, de hát ez van.

Emellett a teljesség igénye nélkül említem meg azokat, akik visszafogott, de tökéletes játékkal segítették Fegley drámáját fokozni és érthetőbbé tenni: Nicole Kidman, Jeffrey Wright, Luke Wilson, Sarah Paulson. Szóval senkit ne rettentsen el a film hossza (149 perc), mert a mélységhez idő kell. Ezt pedig a film megannyi festménnyel felérő filmkockával hálája meg.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés2 Votes
56


Az Aranypinty
Összességében
Az Aranypinty egy kevésbé irigylésre méltó, de mindenképpen gyönyörű felnövés történet, ami olyan csendben, visszafogottan, de ellentmondást nem tűrően ad át egy traumát, ahogyan csak egy igazi műremek tudja felkavarni az ember érzéseit.
Pozitívumok
Hibátlan színészi játék
Gyönyörű képek
Fontos és mély mondanivaló
Negatívumok
Lesz, aki túlságosan is hosszúnak fogja érezni
80
Értékelés

Friss

Thor: Szerelem és mennydörgés kritika (Thor: Love and Thunder – 2022) [Spoilermentes]

Nem túlzás azt állítani, hogy Thor a Marvel Filmes Univerzumának egyik legnagyobb útját bejárt...

Tükörfények világában – Székely Annamária Transzparenciák és tükröződések 2.0 című kiállításán jártunk

Székely Annamária városokat ábrázol, régi hagyományt folytatva. Az ezerhatszázas években az itáliai művészek ugyanis...

Fekete telefon kritika (The Black Phone – 2022): Gyere, gyere rossz kisfiú várok rád!

A Fekete telefon című novella Joe Hill tollából származik, ahogyan a NOS4A2 és A...

Nagy sztárokkal támad a Dungeons and Dragons: Betyárbecsület

Ötéves előkészület után tavasszal kerül mozikba a Dungeons and Dragons új moziváltozata (az elsőt 2000-ben mutatták...
Gerzsenyi Bettika
Gerzsenyi Bettika
H’ellőke, Bettika vagyok, első ezen a néven! Bárki mást állít.. az rosszul tudja. Engem 36 éve hív így a nagymamám, szóval én nyertem! Édesanyám 5-6 évesen faragott belőlem filmrajongót. Kár, hogy a 6. életévemet megfelelőnek találta arra, hogy megnézzük a Rémálom az Elm utcában-t.. szánja-bánja, instant karma volt neki a 2 évig wc-re kísérgetésem, szóval ne bántsuk érte! De mondjuk utána már meg sem kottyant a kultikus „Get away from her you bitch!” mondat és a Boszorkányokat is végig tudtam nézni a moziban, míg más gyerekeket ki kellett kísérni. Nem rossz ez egy óvodástól, azért nah! Szóval nem sok mindentől lehet eltántorítani - na jó, a Szürke 50 árnyalata már sehogy sem csúszott - és 30 év izmos filmfogyasztásával a hátam mögött véleményem van kérem, s nem félek használni. Ennek az eredménye, hogy ezt a bemutatkozót ki kellett izzadnom magamból. Enjoy! #kattadióda

Hasonlóak

Thor: Szerelem és mennydörgés kritika (Thor: Love and Thunder – 2022) [Spoilermentes]

Nem túlzás azt állítani, hogy Thor a Marvel Filmes Univerzumának egyik legnagyobb útját bejárt...

Fekete telefon kritika (The Black Phone – 2022): Gyere, gyere rossz kisfiú várok rád!

A Fekete telefon című novella Joe Hill tollából származik, ahogyan a NOS4A2 és A...

Elvis kritika (Elvis – 2022): A Király felemelkedése

Elvis Presley a popkultúra egyik legismertebb alakja. Életútja abszolút méltó arra, hogy megfilmesítsék, és...