Mindig irdatlan nagy feladat egy könyvadaptáció és olvasmányélmény híján nem tudom megmondani, hogy John Crowley megugrotta-e, de azt kell mondanom, hogy az Aranypinty minden kockájáról süt, hogy gondos kezek próbálták átadni a könyv majd 800 oldalát, amiben gyanítom nem kevés belső monológ, érzés és gondolat kap helyet, amit itt vizuálisan kellett megoldani.
A történet főszereplője Theo Decker, aki a lehető legnagyobb traumát éli át, ami gyereket érhet. A Metropolitan múzeumban bomba robban. Az édesanyja meghalt, ő túlélte. A robbanás utáni káoszban, magához veszi Fabritius 1654-es Aranypinty című festményét. Miután kiderül, hogy édesanyja halott, apja pedig elhagyta, barátja szülei veszik magukhoz. Megkezdődik Theo utazása, térben, időben és az érzelmek hullámvasútján. A felnőtt Theodore visszaemlékezésin keresztül járjuk be azt a hosszadalmas és kacskaringós utat, ami végül fizikailag és lelkileg is visszavezet önmagába, hogy évtizedes terhektől szabaduljon meg így, vagy úgy.
Nem hinném, hogy itt és most ennél többet érdemes mondani. Tulajdonképpen a tragédia bekövetkezte után igyekszik eljutni a történet időben és térben Theo jelenéhez, egy rendetlen, feldúlt hotelszobába, ahol főhősünk véget vet a benne dúló káosznak. Nincsenek óriási csavarok, vagy meglepetések a filmben. Nincs több, mint egy fiú, aki egy óriási traumát próbál feldolgozni éveken keresztül. Aki szereti a lélektani drámákat, azt nem kell győzködnöm. Kiemelkedő darab, ahogy 2014-ben a könyv is az volt (Pulitzer-díj, 40 hétig a 10 legolvasottab könyv listáján, miután bestseller lett), amit Crowley adaptált.
De ha mégis egy kis noszogatásra vágytok, hát kiemelném azt a vizuális orgazmust, amit a film nyújt. Minden helyszínnek más a textúrája és a színe. Mindenhol „tapintani” lehet Theo benyomásait, azáltal, hogy milyen anyagok és képek kerülnek előtérbe. A színészi alakítások lenyűgözőek. Ansel Elgort hozza a ’Csillagainkban a hiba’ és ’Baby Driver’ féle melankolikus helyes szomszéd srácot, ami tekintve a munkásságát, már kissé unalmas, de jelen esetben tökéletes. Viszont Oakes Fegley simán lejátsza a fiatal Theo szerepében. Tulajdonképpen ő viszi el a hátán a filmet. Finn Wolfhard remekelését szinte már közhely megemlíteni, de hát ez van.
Emellett a teljesség igénye nélkül említem meg azokat, akik visszafogott, de tökéletes játékkal segítették Fegley drámáját fokozni és érthetőbbé tenni: Nicole Kidman, Jeffrey Wright, Luke Wilson, Sarah Paulson. Szóval senkit ne rettentsen el a film hossza (149 perc), mert a mélységhez idő kell. Ezt pedig a film megannyi festménnyel felérő filmkockával hálája meg.
