Nyugaton a helyzet változatlan kritika (Im Westen nichts Neues, 2022 – Netflix)

Nincsen annál kínosabb, mint amikor a Háborús Hősről egyszer csak kiderül, hogy nem az édes hazánkat foga közé szorított lézerkarddal fenyegető, két méter magas, full Batman szerkós génmódosított rémufót győzte le, hanem egy nem egészen 18 éves kőművessegédet, akinek valami barom puskát nyomott a kezébe. Ennél is kellemetlenebb, hogy többnyire maga a Háborús Hős is épp csak nagykorú, és egy eleve nem túl rózsás kilátásokkal kecsegtető sertésgondozói pozícióról mondott le, amikor elvitték a messzitávolba. A huszadik (és a jelek szerint a huszonegyedik…) század nagy háborúit a kisemberek vívták meg, akikből így az utcán ki se néznénk, hogy ha kellően megijednek, képesek fajtársaik tucatjait gondolkodás nélkül kiirtani akár egy gyalogsági ásóval is – a problémák pedig akkor fordulnak igazán súlyosra, amikor ne adja az isten megpróbálnak gondolkodni, mert akkor az ellenségen kívül még a sajátjaik is elkezdik cseszegetni őket… A Nyugaton a helyzet változatlan legújabb, német feldolgozása a Netflixen nagyjából ezt a témát járja körül, ha nem is feltétlenül alaposan, de legalább jó közelről.

A történet klasszikusnak mondható: kellemesen langymeleg szobában jóllakott idióták hazafias szlogeneket harsognak, mire a fiatal Paulban (Felix Kammerer) és három cimborájában úgy felbuzog az ifjonti hév, hogy önként jelentkeznek katonának. Gyorsan megnyerik az első világháborút, ebédre elvileg már otthon is lesznek, aztán milyen büszke lesz mindenki. A lelkesedés egészen addig tart, míg le nem szállnak a teherautóról. A jóllakott idióták közben maradnak a langymeleg szobában, hazafias szlogenek, Vaterland sötöbö.

Nyugaton a helyzet változatlan kritika (2022)
Nyugaton a helyzet változatlan. Kredit: Reiner Bajo

Erich Maria Remarque saját tapasztalatokon alapuló, műfajteremtő regénye 1929-ben jelent meg (és alig pár évtizeddel később már vidám nácik táncikálták körül a példányaiból rakott máglyát, nem hiszem, hogy bármi ennél jobban tudta volna igazolni a benne foglaltak valóságtartalmát…). A mostani verzióval együtt összesen háromszor filmesítették meg. Az 1930-as film Oscart nyert, és beválasztották a filmtörténelem legjobb 100 alkotása közé, az 1979-es tévédráma a mai napig közkedvelt. Erre kellett most Edward Berger rendezőnek lapot húznia.

Háborús filmre nem nagyon illik olyat mondani, hogy torture porn, mert a háború mi más lenne, mint az agyatlan horror esszenciája. (Különösen az első világháborúról nehéz úgy megemlékezni, hogy ne az egész dolog totális értelmetlensége ugorjon be elsőre, ahol 20 millió emberi lény halt meg gyakorlatilag a semmiért, és persze ne feledkezzünk meg a másik 21 millióról sem, aki egy életre megrokkant vagy megőrült.) Mégis, mintha kezdene egy meglehetősen kevéssé szimpatikus filmes iparág kiépülni a háború borzalmaira, ahol a látvány már-már fontosabb, mint az ember. Nem mértem, de szinte biztos vagyok benne, hogy a film 147 percéből 120-ban a vér, a sár és a széttépett testek közelképei váltakoztak az élethűnél is színesebb grandióz képekkel az iszonyatosan eltorzult tájról, a jobb alsó sarokban Hieronymus Bosch márkajelzéssel. A maradék 27-ben meg mintha mondtak volna valamit. Milyen csodásan látványos is egy jól megkomponált lángszórós roham. Mekkora műgondot igényel megálmodni egy véres-füstös-esős csatateret, vagy úgy felvinni a száradó sarat az elkínzott arcokra, hogy pont megfelelően pikkelyesedjen. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy a lövészárkokban bármelyik pillanat ötvenszer ilyenebb volt. De ahol például a szakma etalonjának számító (második világháborús) orosz Jöjj és lásd naturalizmusa tényleg zsigeri iszonyatot kelt, ott ez a film (akárcsak az amerikai 1917) mintha esztétikai kategóriát keresne. Gondosan adagolt zenei kíséret mellett csodás természeti képekkel ellenpontoz szutykot és belet, valahogy mintha nem bízna meg a nézőben, hogy az majd magától is rájön, mennyire nem helyénvaló ennyi szutyok és bél egy helyen. Arról pedig, hogy a háborús pokolban az ún. emberi lények hogyan érezték magukat, az 1930-as fekete-fehér alkotás mintha többet mondana. A 2022-es változat színészei jók, de alig kapnak szerepet – ahol pedig kapnak, az a majdnem százéves nagy előd mára bombasztikusnak ható monológjait és némafilm-közeli gesztusait idézi, furcsa, természetellenes szavakkal ás gesztusokkal.

Nyugaton a helyzet változatlan kritika (2022)
Nyugaton a helyzet változatlan: Daniel Brühl, mint Matthias Erzberger. Kredit: Reiner Bajo

Ezzel együtt semmiképp sem szabad leírni ezt a filmet. Kevés olyan háborús mozi van, ami ne tartalmazna legalább egy unciácska ömlengős heroizmust, egy kis jólcsináltukgyerekek fílinget, csipetnyi tomhankset, diszkrét nemzeti lobogót, ilyesmit. Ennek itt most sikerült. A Nyugaton a helyzet változatlanban senki nem győz, de legalább mindenki veszít. Ez nem olyan, mint a Rambó, hogy akit lelőnek, az felborul. (Ez a legritkább. Akit lelőnek, az többnyire haldoklik. Esetleg napokig.) A sikerültebb megoldások egy életre beégnek, mint például a háború mögötti arctalan és lélektelen ipari gépezet bemutatása (a hullák ruháit természetesen nem dobjuk ki, jó lesz az még három-négy másik újoncra is, elég kicsit megfoltozni, meg kimosni belőle az emberi szöveteket), vagy az az arc, ahogy a főszereplő csatába menetel, mikor az elmeroggyant tábornok bejelenti, hogy a béke 11-kor lép érvénybe, de hát gyerekek, addig még van 20 percünk…

A Nyugaton a helyzet változatlan mellbevágóan figyelmeztet arra, hogy ha valaki esetleg jól hangzó szólamokkal csatába akar minket indítani, akkor inkább küldjük előre az illetőt, és nézzük meg, hogy érzi magát. Mindenki sokkal jobban fog járni.

Nyugaton a helyzet változatlan kritika (2022) pontozó thumbnail
Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues, 2022 - Netflix)
Összességében
Érdemes megnézni, bár attól tartok, hogy aki érti, miről szól, az enélkül is érti, aki meg nem, az úgyis azon fog rugózni másfél óráig, hogy pontosan milyen típusú tankot mutattak a százhuszonharmadik percben, és volt-e ennek akkor és azon a mezőn létjogosultsága.
Rendezés
8
Színészi alakítás
8
Forgatókönyv
8.5
Fényképezés
10
Filmzene/Hang/Effektek
10
8.5

Friss

1899 kritika (1899 – 2022, Netflix)

Nehéz spoilerezés nélkül elmagyarázni, hogy a Netflix 1899 című sorozata nálam hol ment egy...

Dalra fakad az Átjáróház

Egyre inkább kirajzolódik a mozirajongók előtt, hogy miért lesz kihagyhatatlan film a decemberben a...

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...
Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).

Hasonlóak

Brahmāstra: Első rész – Shiva kritika (Brahmāstra: Part One – Shiva, 2022 – Disney+): Szuperhős mozi indiai módra

Az indiai filmek temperamentuma mindig irigylésre méltó, zenés és táncos jelenetekkel tarkított romantikus alkotásokról...

A csoda kritika (The Wonder – 2022, Netflix): Florence Pugh egy csoda

Florence Pugh egyértelműen napjaink egyik legtehetségesebb színésznője. A csoda című kosztümös thriller már elérhető...