kedd, december 3, 2024

Trending

Hasonlóak

The Last of Us 1-3. rész kritika (The Last of Us, 2023 – HBO Max)

Kevés olyan film, pláne sorozat van, amit az ún. mozaikcsalád képes együtt nézni. A The Last of Us sem ilyen. Kár, mert ettől szerencsésebben a csillagok soha nem fognak együtt állni: a lányaim imádják az eredeti számítógépes játékot, én imádom a Pedro Pascalt, a párkapcsolatnak meg teljesen mindegy, hogy min alszik (de egyébként, amikor mondjuk ébren van, szereti a zombis filmeket). Az undok fiatalok persze úgy döntöttek, hogy helyettünk inkább a gamer baráti körükkel fognak tévét nézni, minket meg kilapátoltak a szobából, de mindezektől függetlenül megállapítható, hogy a Last of Us azon nem túl gyakori alkotások egyike, melyek egyszerre több korosztályt is képesek sikeresen megszólítani.

A 2013-ban megjelent sikerjáték sztoriján alapuló történetben a zombi-apokalipszis közepette valaki rejtélyes okokból immunis marad a kórságra, tehát az ő kezében (vérében stb.) van az emberiség sorsa. A zombulás oka ebben a narratívában egy gomba, az ügyeletes megváltó pedig egy Ellie nevű tinilány (Bella Ramsey – Trónok harca), akit el kell juttatni az tudósokhoz. Joel (Pedro Pascal – The Mandalorian, Trónok harca), a tragikus múltú és nem kevésbé tragikus jelenű marcona harcos szinte véletlenül csöppen az egész történetbe, és igazából esze ágában nincs a nagyszájú, kelletlen tinilánnyal átmasírozni zombiföldén, ahol ráadásul a túlélők is egymással marakodó frakciókat alkotnak. Az antipátia nyilván nem tart soká, azt pedig a játék közelebbi ismerete nélkül, rögtön így a harmadik rész táján komolyabb összegekbe le merném fogadni, hogy lesznek még gondok abból, hogy a vakcinagyártás kapcsán pontosan mit és milyen mennyiségben kell eltávolítani egy 40 kilós leánygyermekből.

The Last of Us 1-3. rész kritika
Pedro Pascal, mint Joel a The Last of Us című sorozatban. Forrás: HBO

Ezt a nem túl megrázóan eredeti történetet egészen érdekes dolgok adják el az élőhalottas disztópiák tucatjaitól megfáradt nézőnek. A sorozat egyik meglepő, máshol nemigen megjelenő motívuma a zombiesztétikum. Nyilván vannak olyanok, akik elátkozzák az egész koncepciót a szivárványszín gumijelmezekbe bújtatott mozgásművészekkel, de tagadhatatlan, hogy a gombák által megszállt, apránként „kivirágzó” emberi testek izgalmas újdonságot képviselnek a lógó belű, kifittyedt szemű, proli zombikhoz képest. (A játék zombitípusai közül egyelőre a még viszonylag emberszerű runnert és a hallás alapján tájékozódó, félelmetes mozgású clickert lehetett beazonosítani). Az alkotók szerint a világ akkor is szép hely, ha amúgy az emberi fajnak kicsengettek: nem csak a nézők, hanem a karakterek is rácsodálkoznak időnként a nagyvárosok felséges romjaira és ezek kontrasztjaként az újjászülető erdőkre-mezőkre, ami szintén nem túl gyakori a standard holivúdi túlélő esetében.

The Last of Us 1-3. rész kritika
Egy végstádiumú fertőzött. Forrás: HBO

A másik értéknövelő tényező egy bizonyos nehezen megfogható humánus megközelítés a bélfürdő közepette, amit már ez eredeti játéknál is sokan dicsértek. Természetesen mind a játék, mind a tévés produkció professzionális kereskedelmi termék, számos jól bevált véres/porcukros klisével, valahogy mégis mintha kevésbé lenne gépies, mint a sorozatgyártott sorozatok. A Last of Us világában egyelőre nagyon kevés emberrel találkozhattunk (hiszen a fajunk utolsó egyedeiről van szó, ugyebár), amitől a messziről menetelős-hentelős klasszikusnak tűnő alkotásnak időnként meglepően családias hangulata támad.

Itt azonnal rá is térhetünk az „átlagos” pozitívumokra. A sorozat színészei valamennyien kiválóak. A Mandalorian óta tudjuk, hogy Pedro Pascalt az isten is mogorva, de csupaszív apafigurának teremtette, aki tetőtől talpig alufóliába csomagolva is képes tökéletesen átadni egy egész sor nehezen eljátszható érzelmet, pusztán a hangjával és a mozdulataival. Erős kritikai érzékkel megáldott gyermekeim szerint Pascal a „szipogó apakomplexusos kislánykák” kedvence, és mielőtt a sorozat kijött volna, több más rajongóval együtt nagyon fújtak rá, de még ők is elismerik, hogy jó választás volt (ha nem a legjobb), fenntartva, hogy nyilván kicsit mást hoz ki a karakterből, mint amihez a játékosok hozzászoktak.

The Last of Us 1-3. rész kritika
Bella Ramsey, mint Ellie a The Last of Us című sorozatban. Forrás: HBO

A Trónok harcában a Medve-sziget páncélban masírozó tízéves úrnőjét alakító Bella Ramsey-re a gamerek eleinte talán még Pascal-nál is jobban haragudtak. Tény, hogy Ramsey „jóllakott óvodás” kinézetétől elég nehéz elvonatkoztatni egy olyan világban, ahol a leszopogatott parizerhéjat is élelmiszerjegyre adják, és az is tény, hogy Ellie a sorozatban sokkal intenzívebben undok, és sokkal kevésbé szerethető, mint a játékban. A harmadik tény meg az, hogy az átlagos tini-fantasyk nem kevésbé átlagos törpeagyú-gigapofájú HP hősnőivel egy ideje elég sok nézőnek csordultig tele van a háta. Ugyanakkor három rész alatt a Last of Us két főszereplője közti szeretet-gyűlölet dinamika szerintem egész szépen fejlődött, és relatíve sok árnyalatot felvonultatott, mindez pedig nem csak Pedro Pascal érdeme. Egyébként Ramsey a karakter pszichopata vonatkozásait is jól hozza.

The Last of Us 1-3. rész kritika
(B-J) Bella Ramsey, mint Ellie és Anna Torv, mint Tess a The Last of Us című sorozatban. Forrás: HBO

A sorozat telitalálata viszont Tess (Anna Torv – Rejtély), Morcos Joel nem kevésbé morcos partnere. Torv megold egy dilemmát, ami számos fiatalabb és több műanyagot tartalmazó kolléganője számára megléphetetlen akadálynak bizonyul: kemény harcosként és túlélésre szakosodott szélhámosként is hiteles női figura marad.

A harmadik rész kimondottan azoknak szól, akik a játékban megszerették a Bill+Frank párost (illetve hát Billt) és kíváncsiak voltak a történetükre. Nick Offerman és Murray Bartlett kedvesen és jól alakítják a civilizáció összeomlását túlélő meleg párt, de az epizódot agyondicsérő kritikákkal kissé szembe menve annyit megjegyeznék, hogy ha történetesen egy férfi-nő párost látnánk, akkor valószínűleg repkednének az olyan toposzok, hogy „toxikus kapcsolat” meg „megalázó nemi szerepek” meg „1920-as éveket idéző, erőltetett giccs”. Ezzel együtt az embergyűlölő gourmand és a hétköznapi rítusok fontosságát mindig a helyén kezelő filantrop alkotta kettős érdekes színfolt a túlélési stratégiák tengerében.

The Last of Us 1-3. rész kritika
(B-J) Nick Offerman, mint Bill és Murray Bartlett, mint Frank a The Last of Us című sorozatban. Forrás: HBO

Ami a játék és az adaptáció konkrét, apró részletekbe menő összehasonlítását illeti, ettől eltekintenék, gondolom senkit nem ér meglepetésként, hogy tízórás walkthrough helyett egy filmsorozatot lát. Amúgy tömérdek információm lehetne a témáról, mert az ivadékaim és tettestársaik alkotta filmklub úgy üvölt tévénézés közben, mint egy vagon sakál, ex-biológusként annyi mindenesetre megmaradt, hogy a zombigomba eredetileg szépen, korrekten spórákkal szaporodott, míg a tévében úgynevezett „galóca-pornót” láthatunk (ezt se én találtam ki…), vagyis a fertőzöttek mindenféle nyílásain gombafonalak hajtanak ki, melyek aktívan keresik a következő gazdát. Ezzel az alkotók bemutatják a szükséges áldozatot a gusztustalanság oltárán, viszont egy adag izgalom elvész a koncepcióból, hiszen a láthatatlan gyilkos spórákkal ellentétben a fonalak csak közvetlen közelről működnek. (Persze nem lehetett elvárni, hogy az epizódonként 600 ezer dollárt kereső Pascalt a játékidő háromnegyedében az arcára húzott nejlonzacskóval mutogassák.)

The Last of Us 1-3. rész kritika
Nick Offerman, mint Bill a The Last of Us című sorozatban. Forrás: HBO

A Last of Us-nak nyilván megvannak a maga hibái. Egyelőre nem nagyon derült ki, pontosan milyen elveket képviselnek az egymásnak feszülő politikai irányzatok, azon kívül, hogy több ezer egészséges embert elővigyázatosságból legyilkolni = rossz. Apróbb logikai buktatók akciózás közben is előfordulnak, nincs például az a dramaturgiai feszültség, ami nekem indokolni tudná, hogy valaki fél órát vacakol egy öngyújtóval a benzintenger közepén, hogy egy raklap zombit magával vihessen a halálba, miközben a szó legszorosabb értelmében halmokban hevernek körülötte a kézigránátok. Hogy a történet koherenciája és ritmusa milyen, azt csak az évad végén lehet majd méltatni, egyelőre a három rész tempója és hangulata annyira eltérő volt, mintha nem is egy sorozatot alkotnának (és ez nem szükségszerűen rossz!)

Ami biztos: a Last of Us nálunk egyelőre közepeseket és nagyokat egyaránt beszippantott, mindannyian várjuk a következő epizódot.

Kovácsné
Kovácsnéhttp://kovacsne.blog.hu
Gyerekként szerény 19 alkalommal láttam a moziban a Piedone Egyiptomban című kultikus műremeket (többnyire jegy nélkül, de ez most nem tartozik ide). Azóta is próbálok rájönni, hogy bizonyos filmek bizonyos embereket miért fognak meg, miközben mások ugyanazt az alkotást nézhetetlen undormánynak tartják. Filmet elemezni matematikai módszerekkel nem tudok, vonatkozó szakképesítésem nincs. Írásaim ennek megfelelően egy szakfordító agrármérnök bevallottan szubjektív merengései egy-egy mozis élmény kapcsán (gyerekfilmek esetén a saját ivadékaim és szellemi holdudvaruk vonatkozó merengéseit is kötelességtudóan csatolom).