A film az Apró kis hazugságok (2010) című francia alkotás folytatása, ami nem csak továbbszövi a történetet, de nagyon hasonlít is elődjére. Közös nevezőjük nem más, mint a barátság, a múltbéli sérelmek leküzdése és a felülemelkedés elérése. Az Apró kis hazugságokban életét vesztett Ludo (Jean Dujardin), szelleme –igaz, alig észrevehetően-, de ott kísért az Együtt megyünk–ben. Miről is szól tehát az alkotás? Adott egy baráti társaság, akik imádták/imádják a főszereplő, Max (François Cluzet) nyaralóját és egymás társaságát. Igen ám, de mint tudjuk, hál’ Istennek, nem minden filmben rózsaszín álomsztori a barátság: akadnak feszültségek, problémák…
Olyannyira, hogy gyakorlatilag szétszakadt a brigád. De aztán eljön a főhős szülinapja, és kifundálják, hogy mi is lenne a tökéletes ajándék. Hát a béke helyreállítása, éppen ezért elutaznak meglepetésre Max otthonába. Max persze nem örül ennek. François Cluzet jól hozza a sértődős, rigolyás, mogorva, valójában igazán érzelmes figurát. A fókuszban a mindenki által imádott nyaraló áll: veszélyben a szeretett ingatlan, ugyanis Max rossz üzleti döntései folyamán annak eladására készül már. Ezt természetesen mindenki elől titkolná: végül Eric-et (Gilles Lellouche) ruházza fel újra bizalmával, elfeledve korábbi konfliktusaikat. Azonban a múlt szomorúságai és a jövő savanyú tervei kegyetlen partnerek, megnehezítik a sok esetben amúgy sem egyszerű jelent.
A színészgárdából kiemelném a főhőst alakító Francois Cluzet-et, az imént említett „Eric-et” (Gilles Lellouche), a mindig csodálatos és zseniális Marion Cotillard-ot, aki a hatalmas egyéniséggel, nagy alkoholszeretettel, harciassággal és törékeny lélekkel rendelkező Marie-t mutatta be nekünk. És ki ne felejtsem a dicséretesek sorából Antoine-t (Laurent Lafitte), hiszen óriási feladat ügyesen előadni a leghülyébbet, a mellőzöttet. A rendezés remek: Guillaume Canet munkája hibátlan, aki a forgatókönyvírásban is részt vett Rodolphe Lauga mellett. Azt gondolom, nemcsak azoknak ajánlott a mozi, akik látták a film elődjét, érdemes mindenkinek megnézni, ha akarnak olyan jeleneteken röhögni, mint egy balsikerű elő szülinapi felköszöntés, Tinderes poénok, melegek és félig melegek kálváriája vagy csoportos nagy táncolás és vadállati bulizás. A zenék elképesztően retro-k, mindnyájan ismerjük és szeretjük őket. A moziban még ülve is követte a ritmust a lábam.
A hibákról is szót ejtve: a készítők törekedtek rá, hogy mindenkire elegendő karakter kibontakozási- lehetőség jusson a filmben, nagyjából sikerült is ez, de az általam felsorolt színjelesek fénye némiképpen elnyomta a többieket. Örök igazság: Vannak jók, és még jobbak. Továbbá: folytathatnánk eszmecseréket azzal kapcsolatban, hogy a mellékszereplőként funkcionáló gyerekeket, miért helyezzük a végén a dráma kellős közepébe? Ráadásul teljesen felesleges az ifjak szökése, abszolút nem passzol a történetbe, a konfliktusba, semmibe. Értelmezés kérdése, hogy meglepő fordulatnak: „csavarnak” vagy felesleges feszültségkeltésnek és időhúzásnak tekintjük ezt.
Max titkáról a filmbeli véletleneknek köszönhetően lehull a lepel –zseniálisra sikeredett ez a rész. S mi történik ezután? A főszereplő a drasztikus, ám fekete humorú utat választaná, amiben pont az a groteszk, hogy neki még az sem sikerülhetett. Azt hinnénk, ezek után népmesei tanulság dukál: Na, ne már! Nem nyálasan, nem is oktatósan, az alkotók ügyesen megoldották: a film humorosan, szeretetteljesen, nagyon alaposan megtanítja nekünk, hogy mennyire fontos, mennyire különleges, de mégis mennyire egyszerű-egyértelmű is a barátság.
