Régóta játszom a gondolattal, hogy vannak olyan színészek, akiknek általános megjelenésük, személyes ismertetőjegyeik és persze kiemelkedő tehetségük miatt szívesen megnéznék bizonyos szerepekben vagy filmes műfajokban. Octavia Spencer is számomra egy ilyen kaliberű színész. Mindenben nagyon szerettem, amiben eddig játszott és szent meggyőződésem volt, hogy tökéletes lenne egy pszichohorror vagy pszichothriller műfajú alkotásban is, mint antagonista. Erre megérkezett a Mami című film és Spencer minden képzeletemet felül múlta benne, de vajon maga a film és annak története megállja a helyét?
A magányos Sue Ann-t (Octavia Spencer) egy napon kutyasétáltatás közben megkéri egy csoport tinédzser, hogy vegyen nekik alkoholt. Kapva az alkalmon felajánlja nekik, hogy bulizhatnak az ő pincéjében, a fiatalok pedig elfogadják a meghívást és életük egyik legnagyobb bulijában lesz részük. Pár szabályt kell csupán betartaniuk: ne káromkodjanak, egyikük mindig maradjon józan és nem szabad felmenniük a pincéből, valamint Maminak kell őt szólítaniuk. Mami bulijai pedig rohamos gyorsasággal kezdenek terjedni a középiskolai életben. A kezdeti lelkesedés, azonban hamarosan alább hagy, mivel Mami megszállottá válik és viselkedése is elkezd negatív irányba változni. A kérdés már csak az, hogy vajon megtudnak-e menekülni Mami szerető szorításából mielőtt még valamelyiküknek baja esik?
A történet a fentebb vázoltaknál, egy picit komplexebb, de mégsem sikerült igazán lebilincselővé tenni. Az eddig csupán sorozatokat jegyző Scotty Landes nagyjátékfilmes debütálása az írást tekintve felemásra sikeredett. Mondhatni tudathasadásos a sztori, mert míg a film első fele a 2000-es évek eleji tinivígjátékokat idézi, a második fele szépen lassan átfordul pszicho-thrillerbe. Itt pedig elő is jön az egyik probléma, hiszen hihetetlen lassan építkezik az alkotás, mondhatni az első negyven percben azt hittem rossz filmre ültem be, olyan szinten nagy fókuszt kap a bulizás. Azonban, amikor a második felében elszabadul a pokol, akkor mutatja meg a film, hogy igazából milyen fából is faragták, hiszen elkezdenek özönleni az elborultabbnál-elborultabb jelenetek, növekszik a creepy faktor, a hirtelen érkező morbid humorról nem is beszélve. Tate Taylor (A segítség, Lány a vonaton) rendező ezúttal nem tudott teljesen maradandót alkotni, de korrekt iparosmunkát végzett. Emellett pedig még az egyik karakter megformálását is saját magára bízta.
Ami azonban ezt az alkotást igazán felejthetetlenné teszi az nem más, mint Octavia Spencer és az ő Sue Ann-je. Olyan természetes és ijesztő a játéka, valamint a jelenléte, hogy mindvégig érezzük, hogy Mamival nincs minden rendben és valószínűleg több tragédia érte életében, mint bárkit a filmben. Ez nagyon magas háttérmunkáról tesz tanúbizonyságot Spencer részéről és pont, ezért nem is igazán lehet haragudni a filmre, mert az írás és rendezés részén bukott dolgokat Mami karaktere visszahozza. Egyedül elviszi a hátán az alkotást, persze akadnak, akik asszisztálnak az őrülete mellé, úgy mint: Luke Evans, Juliette Lewis, Missi Pyle és Allison Janney. A fiatalabb karakterek és színészek inkább csak tölteléknek vannak benne, valamint a többiek játéka mellett elsikkad az ő játékuk. Egyszerűen nem tudtak sajnos maradandót játszani. Azonban bármennyire is maradandó Octavia Spencer játéka mégsem tudja kiemelni a középszerből az alkotást és ez a jellegtelen rendezésnek, valamint a csapnivalóan fókuszált történetnek köszönhető. Ennek ellenére egy megtekintést mindenképpen megér, ha másért nem legalább a címszereplő miatt.
