Izlandon a háború sem olyan vérengző, mint máshol. Legalábbis a rendező, Grímur Hákonarson (Kosok – 2015) szerint. És igaza van. Nem kell kiontott beleket és haláltusájukat vívó áldozatokat néznünk ahhoz, hogy elgondolkodhassunk néhány óra erejéig arról, hogy mit jelent számunkra a kitartás, az igazságérzet vagy éppen a gyász. A történet egyszerűen kezd és nem is válik bonyolulttá. Inga (Arndís Hrönn Egilsdóttir) egy tejgazdaságot üzemeltet férjével. Az elzárt Izland még elzártabb vidéki régiója egy szövetkezet – a Szövetkezet – által tartja fent a kapcsolatot a fővárossal, amely társulás idővel nem csak támogatja, de el is nyomja a tagokat. Inga pedig egy gyászos pillanatban úgy dönt, hogy ez nincs jól és tenni kéne valamit. És tesz. Természetesen a Szövetkezet nem nézi ezt jó szemmel, a felek egymásnak feszülnek: Győzzön a jobbik! Ennyi a történet. Eközben mi láthatunk teheneket, hatalmas traktorokat, trágyaszóró gépet és egy apró városka néhány igencsak kietlen utcáját.
Amikor az ember kisétál a moziból, azt érzi, hogy hát itt bizony nem történt sok minden, de még az sem volt túl izgalmas. De ez valójában nem igaz. Ez a film azon „fű alatt” ható alkotások egyike, ahol a hangulat, a történet később hat, mint egy a bevételt követően csak jóval később felszívódó tabletta. Az ember vissza-visszatér gondolatban azokhoz kopár, hófutta lejtőkhöz, Inga elszántságához és ahhoz a tényhez, hogy itt egyetlen csepp vér sem folyt, csak tej. Mert ez egy izlandi western, izlandi hőmérsékleten és izlandi végkifejlettel. A történet pedig szépen csendben berágja magát a fejembe, én pedig azon kapom magam, hogy mélabúsan és némi irigységgel tűnődöm el: vajon miért nem lehet ilyen változásokat máshol, akár itthon, vagy a világ egyéb szegleteiben kiharcolni? Miért érzem azt, hogy ez a film idealizált? Idealizált egyáltalán, vagy lehetséges kitartással és tiszta elvekkel vértelen változásra sarkallni egy közösséget? Vagy ilyen csak a mesében…? Mert ha ez egy mese, akkor is szól valamiről, akkor is megmutat valamit: ha mást nem, akkor azt, hogy egy gondolat, egy elv mellett érdemes kiállni. Még akkor is érdemes, ha közben te magad talán megsemmisülsz közben.
A mű eredeti címe kulcsot adhat számunkra a kérdésekhez: Héraðið, magyarul: vidék. Elárulja nekünk azt, hogy ez a történet a társadalom, a nagy események szélén játszódik, hogy ami itt egy rossz mondat, az máshol (a társadalom sűrűjében) talán már sértés; ami itt egy törött szék, máshol már egy törött láb. Ez pedig újra gondolkodásra készteti a nézőt. A gondolatok pedig kavarognak, holott a történet lényegi részében – hiszen ez vidék – nem semmisül meg semmi, nem sérül meg senki (leszámítva néhány műanyag kerti széket), nincs kiabálás és harc, csak néhány jól célzott megjegyzés és néhány jól megszerkesztett mondat. De akkor mitől jó ez a film? Pont ettől: mindazon eseményektől, amelyeknek másképpen kellene történniük az általunk bevett klisék szerint, azoktól a jelenetektől, amelyek hiányoznak ebből a filmből. Ez a film egy árnyjáték, amely éppen azzal mond ki dolgokat, amit nem mutat meg, ami hiányzik belőle. Ez indítja be az ember fantáziáját. Már persze azon nézőkét, akik elég bátrak ahhoz, hogy végigüljenek egy látszólag unalmas, izlandi hidegvérrel bőven nyakon öntött alkotást.
