A legfehérebb nap (a cím szó szerinti fordítása Fehér, fehér nap) arra a jelenségreutal, amikor az észak-európai országokban a köd olyan sűrű és mindent átható, hogy képtelenség elválasztani egymástól a földet és az eget; a táj áthatolhatatlan vattacukorrá olvad. A filmet nyitó izlandi mondás szerint az ilyen napokon az élők akár még a holtakkal is képesek beszélni. Hlynur Pálmason második nagyfilmje a feleségét vesztett férj drámája, aki a történteket és a benne lévő feszültséget egy ház renoválásával próbálja feldolgozni. Csendes gyászát azonban megzavarja az a tény, hogy szembesül elhunyt felesége hűtlenségével.
A film prológusában (amely a rendező elmondása szerint több mint két év forgatási idő eredménye), nem látunk mást, csak a nagytotálban fényképezett épülő ház sziluettjét, aminek egyhangúságát mindössze az egymással erős kontrasztban álló évszakok változása töri meg. A Maria von Hauswolf által fényképezett alkotás látványvilágában kifejezetten a rendező korábbi White day című fotósorozatának hangulatát próbálta meg (sikeresen) visszaadni. Ezek a lassú, ugyanakkor gyönyörű képek, és az alkotást végig kísérő disszonáns hegedűbetétek meghatározzák a film hangulatát. A tenger és fjord ölelésében meghúzódó kisváros látszólag érzéketlen Ingimundur (Ingvar Sigurdsson) fájdalmával szemben: a lánya túlságosan elfoglalt, a kezelését ellátó pszichológus pedig képtelen páciensének segíteni, barátai is csupán feszengnek a közelében. Egyedül unokája, Salka jelent igazi társaságot a befelé forduló, érzelmeit szigorúan elfojtó férfi számára. A fiatal lány közelsége (akit a rendező vérszerinti lánya alakít –mellesleg bravúrosan –) menedéket, és egyben az elhunyt felesége okozta hiány pótlását jelenti a férfi számára. A sajátos kapcsolat keretei között képes önmagával szembenézni, és levetkőzni a társadalom nyomására felvett szerepet.
Elhunyt társa hátrahagyott tárgyai között kutakodva olyan bizonyítékot talál, amely azt sugallja, hogy felesége megcsalta. A volt rendőr mindeddig elfojtott érzelmei felett kontrollt veszít, és a lassú mederben folyó dráma az északi országok filmjeire jellemző pszicho-thrillerré változik. Pálmason filmjének igazi erőssége a toxikussá váló maszkulinitás témájának megragadása, életszerű ábrázolásmódja, amit olyan egyszerűnek tűnő képekkel tud erősíteni, mint a zuhanyzó “apatestű” férfiak életképe, vagy a szekond plánokból álló focijelenetek, ahol Douglas Gordon Zidane-jához hasonlóan a hangsúly nem a játékon, hanem a játékosok között fennálló, folytonosan cserélődő ragadozó-áldozat szerepekre helyeződik. A legfehérebb nap nyilvánvalóan rétegfilm: sokakat elrettenhet a lassan kibontakozó cselekmény, és az izlandi tájat bemutató gyönyörű, olykor monoton állóképek. Akik azonban nyitottak az északi filmek sajátos ritmusú világára, azoknak katartikus élményben lehet részük.
