Nash Edgertonnak sajnos egy olyan előnyből és kapcsolatból sem sikerül profitálnia, hogy testvére, Joel Edgerton elég sokra vitte Hollywoodban. A kaszkadőrből avanzsált rendezőnek eddig egyetlen rendezése volt, amelyhez testvére szolgáltatta a forgatókönyvet, mostani filmjében pedig, mint az egyik “húzónév” működik közre, de a Gringo esetében ez nem javít a helyzeten. A film első és legnagyobb hibája, hogy nem tudja eldönteni, hogy mi is akar lenni, pedig az alaptörténetből remekül lehetne több irányba is építkezni.
Adott a főszereplőnk Harold Soyinka (David Oyelowo), aki egy gyógyszergyártó cég jóhiszemű, tipikus balfék középvezetője, akit szinte mindenki lépten-nyomon kihasznál, továbbá ott vannak főnökei, a cinizmust és mások megalázását mesteri szinten űző Elaine (Charlize Theron) és a simlis, minden hájjal megkent Richard (Joel Edgerton), akik egy üzleti tárgyalás során Mexikóba utaznak, hogy közvetítőjükön keresztül a helyi drogkartell vezetőjével felbontsák megállapodásukat. A filmben még helyet szorítanak egy párocskának is (Harry Treadaway és Amanda Seyfried), akik között szinte semmi kémia nem érződik és különösebb jelentőségük sincsen a történetben, annyit leszámítva, hogy Seyfried erkölcsi iránytűként szolgáljon, aminek szükségessége megkérdőjelezhető, hiszen Harold karakterének jelmondata, hogy a szabályokat mindig be kell tartani.
A történetben van még emberrablás – több alkalommal is -, átverés, megcsalás, drogcsempészet és egy volt zsoldosból lett szamaritánus (Sharlto Copley), aki olyan Matthew McConaughey-féle alakítást nyújt, hogy az ember azt hiszi, lehet, hogy elsősorban neki szánták a szerepet. A karakterekkel és a színészekkel nincsen semmi gond, mindenkin látszik, hogy élvezi a szerepét (leginkább Theron és Edgerton lubickol az ellenszenves főnökök alakításában) és hozzák a tőlük elvárható szintet, egyedül talán Thandie Newton marad kihasználatlanul a nyúlfarknyi szerepében. A film viszont nem tudja teljes mértékben kihasználni remek karaktereit.
Akció filmnek túl lapos és sok benne az üresjárat, ami idő alatt az embernek van ideje elmélázni a korábbi logikátlanságokon, fekete komédiának, pedig nem mer eléggé elrugaszkodni a valóságtól és kellően sötétnek lenni, pedig számos olyan helyzetet felvázolnak, ahol a történések bátran átcsaphatnának valami morbidabb és elborultabb eseménybe, de inkább vagy a biztonsági játékot választják vagy rövidre vágják a jelenetet. Az alkotáson érződik, hogy nagyon szerettek volna valami maradandót és kategóriájában egyedit alkotni, de ahhoz túl sok szálon fut a cselekmény és a jól funkcionáló karaktereket is szétszedik, így a poénforrások is erősen megcsappannak.
