Pierre Lemaitre írt egy könyvet. Egy regényt az igaz barátságról, szeretetről, megváltásról, önfeláldozásról. Ehhez pedig háttérnek az I. világháború végét és az 1920-as éveket választotta. Komoly és merész gondolatoknak adott hangot és nem véletlen, hogy olyan írokhoz hasonlítják, mint pl. Dosztojevszkij. Éppen, ezért nem véletlen a három díj se, amit kapott érte. Ezek után nem volt kétséges, hogy a két jóbarát tragikus története filmért kiált. A kérdés, viszont az, hogy hogyan sikerült a szóban forgó adaptáció. A film megtekintése után bizton állíthatom, hogy jól.
A történet szerint az I. világháború végén járunk, ahol megsimerjük a két főhőst Albertet (Albert Dupontel) és Edouardot (Nahuel Pérez Biscayart), akik Henri d’Aulnay (Laurent Lafitte) alatt szolgálnak. A háború eseményeinek szerencsétlen fordulata összekovácsolja Albertet és Edouardot, ezáltal életreszóló barátságot kötnek. Edouard arc sérülést szenved, ami miatt bújkálni kényszerül és rajztehetsége által elkezd magának maszkokat gyártani. Amíg hőseink próbálnak újra integrálódni a társadalomba úgy döbbennek rá, hogy ez közel lehetetlen. Szemebesülnek azzal, hogy a háború halottaival többet foglalkoznak, mint az onnan hazatérőkkel, akik a tűzvonalban ugyanúgy kockáztatták a saját életüket és testi épségüket, azzal a különbséggel, hogy ezek az emberek vagy mentális vagy fizikális sérülésekkel térnek vissza. Ekkor döntik el, hogy egy csavaros tervvel meglopják, azokat, akik a háború utószeléből és az elhunyt katonák dicsőítéséből probálnának meggazdagodni.
A főszerepet játszó Albert Dupontelnek nem volt könnyű dolga, hiszen a forgatókönyv és a rendezés is az Ő nevéhez köthető. Viszont tökéletes bravúrral abszolválta mind a három feladatot. A képi világ nagyon szép és vannak benne igazán jó, ötletes ábrázolások és jelenetek. A forgatókönyvet pedig sikerült az eredeti író segítségével tökéletesen adapatálni. Albert önbizalomhiányos, esetlen és vívódó karakterét végig hitelesen hozza. Könnyű vele együtt érezni és azonosulni, ahogy próbálja a saját életét egyengetni és közben segíteni jó barátjának. Nahuel Pérez Biscayartnak, viszont még nehezebb dolga volt, hiszen a film nyolcvan százalékában az arcának csak egy részét látjuk, de előfordul az is, hogy csak a szeme látható. Mégis minden apró rezdülése, érzelme, gesztusa betölti a vásznat és érzékelhető. Az Ő kettejük duója simán elviszi a filmet a hátán, mert hiába a jó mellékkarakterek, ha a színészek játéka sajnos elhalványodik mellettük.
A forgatókönyv intelligensen és profin van megírva. Egy pillanatra sem ül le a film. Ezt garantálja a dráma és a humor jó érzékkel való adagolása. Dinamikusan halad előre a sztori egészen a végkifejletig. A néző pedig szurkol a két protagonistának holott érzi, hogy ennek a történetnek nem lehet boldog vége. A film műfaja a szereplők sorsát tekintve dráma, ugyanakkor mégis van egy kis szatírikus hangulata is, ami a humor faktornak köszönhető. A súlyos mondanivalót és mögöttes gondolatokat humorral ellenpontozzák, ezzel teszik könnybben befogadhatóbbá a történetet. A korrajz is tökéletesen van ábrázolva. A díszlet – és – jelmeztervezők igazán kitettek magukért, hiszen az 1920-as évekbeli Franciaország teljes egészében megelevenedik a vásznon. A film végén pedig az ember érzi, hogy valami maradt benne az alkotásból. A közel kétórás játékidő után sem engedi szabadon a nézőt, hiszen a záró képkockák sokáig ott fognak maradni az emlékezetünkben.
