Valentin-nap közeledtével a korábbi évekhez hasonlóan idén is megérkezett hozzánk az E.L. James könyvsorozatából készült erotikus filmtrilógia aktuális darabja. A Szürke ötven árnyalata című első és a Sötét ötven árnyalata című második rész után elérkeztünk a Szabadság ötven árnyalatához, amely alkotás, mint a gyűjtemény utolsó darabja lezárni hivatott a három részes filmszériát.
Az erotikával, illetve egyéb szexuális tartalommal operáló filmek közkedveltsége régi jelenség Hollywoodban. Elég csak az 1981-es A postás mindig kétszer csenget-re gondolni, amely tartalmát tekintve gyakorlatilag nem szól semmiről, a film mégis kultusz legalábbis hírhedt kategóriába került az évtizedek során köszönhetően a realisztikus, megbotránkoztatást keltő szex jeleneteinek. A Paul Verhoeven által rendezett 1991-es Elemi ösztön esetében szintén egy mára már kultusz filmmé vált erotikus-thrillerről beszélhetünk, amelynek sikerét látva a 90-es évektől kezdődően megszaporodtak az ezzel a témával foglalkozó mozifilmek. Úgy tűnik nincs olyan évtized, amelyben ne születne olyan alkotás, ami újabb mérföldkővé szeretnének válni az erotikával kecsegtető filmek névsorában. Ami a 80-as években a postás volt, az a 90-es években az Elemi ösztön, az a 2010-es években pedig itt van nekünk az 50 árnyalat széria. Az előző két alkotással szemben a célközönség szinte csak a nőkre korlátozódik. Vajon a Szabadság ötven árnyalatának sikerül-e olyan kultikus státuszba emelkednie és egy érdekfeszítő másfél órát mutatnia, amely érdemessé teszi a megtekintésre?
A történet szerint Ana (Dakota Johnson) és Christian (Jamie Dornan) az előző részek nehézségeit leküzdve végre egymáséi lehetnek és a közös nászútjukat tölthetik a világ legegzotikusabb helyein. Ezt az idillt hivatott félbeszakítani Ana egykori főnöke Jack Hyde, (Eric Johnson) aki bosszút esküdött az előző részben ért sérelmekért, illetve problémaként merül fel az, hogy friss házasoknak szembe kell nézniük az összeköltözés és családalapítás nehézségeivel, mindezt keretezi és kitölti a már megszokott erotikusnak szánt jelenetek végeláthatatlansága.
Ha már erotikus jeleneteknél tartunk, az előzőleg említett két film közös vonása, hogy mindkettőben sikeres és tehetséges, (az hogy mennyire az szubjektív) de legfőképpen a közös kémia hatását keltő színészek játszottak. A Postás esetében Jack Nicholson és Jessica Lange míg az Elemi ösztönnél Michael Douglas és Sharon Stone párosa fent tudta tartani az érdeklődést és a közöttük húzódó dominancia harc izgalmassá tette az alkotások cselekményét. Ezzel szemben az 50 árnyalat trilógia kapcsán az egyik leginkább kiütköző hibaforrás a szereplőválogatásnál kezdődik. Dakota Johnson ugyan a Bigger Splash kapcsán már bizonyította, hogy a képes pusztán a gesztusait használva egy Femme Fatele szerű hideg, misztikummal övezett csábítót játszani, a Szabadság ötven árnyalatában sajnos csak a felszínt kapargatja és a puszta látványon kívül nem kapunk semmi extrát tőle. Ennek ellenére Ana szerepében nincs kiugróan rossz teljesítménye szemben a férfi partnerét játszó Jamie Dornannal, akinek a színészi kvalitásai enyhén szólva is hiányosak. Christian szexuális vonzereje gyakorlatilag kimerül a puszta látványában; a jóképűségén, kockás hasán, hatalmas vagyonán és softnak mondható szadomazó ízlésén kívül lényegében semmi sem indokolja azt, miért is lenne annyira csábító álom pasi amennyire ezt a film próbálja sugallni. Ennek köszönhetően szereplők közti kémia is szinte teljesen hiányzik, amelyből fakadóan a film lényegi része is érdektelenné válik.
A 20 percenként kötelezően új dalbetéttel ellátott szex jelenetek önismétlővé és unalmassá válnak. A monotonitásnak lehetne a mentőöve a párkapcsolati problémák bemutatása, amely az összeköltözésből és közös jövőt övező tervekből fakadna, ám sajnos ezek megjelenítése sem tud túljutni a megszokott sablonokon. Előtérbe kerülnek az olyan kihívások, mint a nem tervezett terhesség kérdése, az előző párkapcsolatokból eredő féltékenykedés stb. De ezek bemutatása tablószerű és a megoldásig vezető utat is kispórolták a készítők, ezért a film csúcspontját jelentő nagy kibékülés és probléma elrendezésére sincs kibontott narratíva, így marad a deus ex machina. Mindezek ellenére, akinek tetszett az előző két rész, az ebben sem fog csalódni. A világ legegzotikusabb és gyönyörűbb helyei talán még egyik részben sem lettek ennyire elénk tárva, illetve a luxustárgyak, utazási eszközök skálájának képorgiája is rendben van. Az erotikus jelenetek elsőre még újdonságként hatnak, de a nagy ígéretként belebegtetett igazán durva szexből sajnos nem kapunk semmit sem. Ennek köszönhetően a külcsín igényes és dicséretre méltó, de a felszín alatti tartalmak kapcsán is lehetett volna ekkora befektetés s, akkor talán nem lenne felejthető ez az alkotás.
