A „Nincs baj, drágám!” című filmről, valószínűleg azok is hallottak, akiket annyira nem izgat a mozi világa. A Venice filmfesztiválon viszonylag nagy sikert aratott a film, de talán leginkább a körülötte lévő botránytól volt hangos a sajtó. A Florence Pugh és Olivia Wilde közti feszkó, Harry Styles a nézőtéren leköpte Chris Pinet, és még hasonlók. Az, hogy ezen feszültségek valódiak-e vagy csak ügyesen kigondolt marketing fogás, azt nem tudjuk, viszont végre mi is megnézhettük a filmet.
Victory-ban vagyunk, ahol minden tökéletes. Minden színes, mézes mázos, a városkát tökéletes, idilli párok lakják, ahol a páros férfi tagja reggelente munkába megy, a nők pedig otthon végzik teendőiket. Alice (Florence Pugh) és Jack (Harry Styles) is itt él, valamint látszólag minden tökéletes. Alice-t azonban látomások gyötrik, és olyan dolgokat tapasztal, ami arra utal, hogy nem minden az, aminek látszik…
A mozi talán legerősebb pontja, a hangulat, az atmoszféra. Nagyon jó nézni ezt a látszólag tökéletes, de nyilvánvalóan hazug világot, az apró, művészi beütéssel rendelkező látomásokat, és a rejtélyt, amit vagy kitalál az ember, vagy nem. Nekem több verzió is volt a fejemben, köztük a tényleges megoldással, de akár rájön az ember, akár nem, alapvetően egy élvezhető, jó ritmusú mozi lett ez. Victory-ban az ötvenes évek hangulatát idézik meg nekünk, mind stílusban, mind zenében, és ez is abszolút hozzájárul a hangulathoz. Alice szemszögéből látjuk gyakorlatilag az egész cselekményt, így vele együtt próbáljuk összerakni a kirakós darabjait, és rájönni, hogy mi is folyik itt valójában.
Érezhetően inspirálta Olivia Wilde-ot a Stepfordi feleségek című film, egyes elemeket egy az egyben átemelt, de a story alapvetően egyedinek mondható.
A film közelről sem hibátlan, meg vannak a maga bugyuta pillanatai. Néhol a narratíva kissé káoszos lesz, de szerencsére a film nem esik szét. A rendezőnő akarása, bizonyítási vágya minden képkockán érződik. Audiovizuális szempontból nagyon korrekt lett, de néhol azért érezhető az izzadságszag a vásznon keresztül.
Florence Pugh-nak igazi jutalomjáték Alice karaktere. Harry is mostmár többedjére bizonyítja, hogy az éneklés mellett a színészetben is tehetséges. Chris Pine hozta a tőle elvárhatót. Olivia Wild pedig szerintem inkább rendezői szempontból alkotott nagyobbat, mintsem színészileg.
A Don’t Worry Darling egyedi darabja lett az utóbbi időszak mozis felhozatalának. Nem hibátlan film, de az alapötlet jó, és a hangulat végig magával ragadott. Értékelni kell manapság az ilyen szerzői, egyedi ötleten alapuló filmeket, hiszen ez mozdítja előre a mozit hosszútávon.
