Ez a film egy komoly műalkotás. Nem krimi, nem háborús film (ahogy azt a besorolás ígéri), hanem egy filmen megalkotott történet-meditáció arról, hogy mit jelent gyerekként háborúsdit játszani. Mély, zavaró és elgondolkodtató darab. Aki háborús dirr-durr akcióra vágyik, az ne nézze meg. Aki a történet kerek lezárására vágyik, az ne nézze meg.
Akkor kinek ajánlott? Annak, aki szerette például az örökérvényű Apokalipszist most-ot, ahol a háború csak háttérül szolgál valami mélyebb mondanivalónak.
A történet egyszerű és szimbolikus. Itt jegyzendő meg, hogy szinte minden jelenet bír valamilyen szimbolikával, mint ahogy a történet egymás után következő eseményei is szimbolikusak. Egy csapat gyerekgerilla él a hegyekben. Kamaszok. Egyedül élnek, nincs felnőtt körülöttük, kivéve egy néha-néha felbukkanó hírnököt. A csapat feladata, hogy fogva és életben tartsanak egy elrabolt tanárnőt, akiért valószínűleg a „szervezet” majd váltságdíjat kér valakitől. Sok szót kéne idézőjelbe írni ezt követően, mivel a filmben nincsenek konkrét meghatározások. Még a kamaszok nevei is kitaláltak (Törpike, Farkas, Rambo, Bum Bum és a többiek).
A csapat tehát végzi a dolgát, mint a valódi katonák. Van rangsor, de nincs felettes, van „szervezet”, melynek dolgoznak, de nem tudjuk, hogy azok miért küzdenek. Azonban dolguk végzése közben természetesen ezek a gyerekek mégiscsak gyerekek. Gépfegyverrel ugyan, de játszanak a maguk elvadult módján, szeretik egymást, de közben engedélyt kérnek a szerelemhez. Komolyan veszik a feladatot, de az életet nem tudják mindig komolyan venni.
A film eleje akár becsaphatja a nézőt, mert kerek történetet ígér. De nem azt ad. Vagyis nem úgy, ahogy azt egy „normál” filmtől elvárná az ember. A történet ugyanis, bár halad előre, mégsem kerül igazán előtérbe. Mert itt nem a történet a lényeg, hanem az, ahogy az eseményekre a gyerekek, a tanárnő, a „szervezet” hírnöke reagál. Ettől válik minden jelenet szimbolikussá, mely képről képre, jelenetről jelenetre azt mutatja meg a néző számára, hogy mivé lesz az ifjúság, ha háborúra nevelik.
Egyre mélyebben értjük meg, hogy a magura hagyott, szabályokat ismerő, de a szabályokat (felügyelet nélkül) önállóan értelmező gyerekközösség idővel mivé válhat. Nem véletlen, hogy maguk az alkotók is megemlítik Golding örökérvényű könyvét, a Legyek urát és egy másik nagy klasszikust, Conrad a Sötétség mélyén című alkotását.
A kolumbiai film fontosságát és művészi értékét jól mutatja, hogy nyolc latin-amerikai ország koprodukciójában készült. Az alkotók szerint a gyerekek Kolumbia fiatal nemzetét jelenítik meg, mely kétségeivel, útkeresésével, néha tétova, néha erőszakos viselkedésével próbál megkapaszkodni a történelem sodrában.
A csodálatos helyeken fényképezett, sokszor különös jeleneteket tartalmazó alkotás zenéje külön bekezdést érdemel. Egy igazán jó filmnek mindig jó a zenéje. Erről itt Mica Levi gondoskodott. Az Under the skin/A felszín alatt (2013) című film zenéjéről is ismer zeneszerző/producer szuggesztív, zajokkal, effektekkel terhes, különös hangvilágot alkotott meg, mely gyönyörűen támasztja alá a képi világot. Különböző hangok különböző szereplőhöz tartoznak, a motívumok vissza-visszatérnek, eltűnnek és újra felbukkannak.
A fentiekből már világossá válhatott, hogy a Monos nem könnyű film, nem is azonnal érthető, de csodálatos, megrendítő alkotás lehet belőle, ha megfelelő hozzáállással nézzük azt végig. Nem csoda, hogy 2019-ben tizenhét díjat zsebelhetett be, többek között a Sundance filmfesztivál első helyét, vagy a Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.
Ennek megfelelően érdemes megnézi minden maradandó filmélményre vágyó, a művészfilmeket nem alapból elvető mozirajongónak.
