John Rambo, a vietnámi háborút megjárt legyűrhetetlen veterán hős 1982 és 2008 között 4 részt végig harcolva írta be magát a legnagyobb akciósztárok közé. Kezdetben 3 évente jelentkezett Sylvester Stallone (Tango és Cash, Szupercella, Feláldozhatók) Rambo filmekkel (1982-’85-’88) majd némi kihagyás után 2008-ban John Rambo címen újra belebújt egykori karaktere bőrébe. Ezután eltelt újabb 11 év és Rambo „apó” ismét (de Slyt ismerve biztosra nem vehető) és talán utoljára felveszi a harcot a rosszfiúkkal. Ehhez az olasz felmenőkkel rendelkező ikon, korát meghazudtoló edzésprogramba kezdett, hogy szerepéhez méltóan térjen vissza Rambo képében a mozikba.
73 évesen olyan fizikummal és kiállással hozza világhírű karakterét Stallone, hogy azt még a 30-40 éves korosztály is megirigyelhetné. Az a hír járja, hogy erre a filmjére is heti 6 napot edzett, sőt még a forgatások előtt, után és szüneteiben is dobálta a vasat vagy épp lefutott pár kilométert. Már a bemutatókból is leszűrhető volt, hogy igencsak pörgős mozira van kilátás. A 101 perces amerikai akció-thriller nem véletlen kapta a 18-as karikát. Helyenként olyan kemény jeleneteknek lehetünk szemtanúi, hogy Rambo-hoz képest, Pennywise az AZ-ból maximum Ronald McDonald komisz kisöccse lehetne. Többnyire az akciófilmekben az ilyen jeleneteket a nézők fantáziájára bízzák, itt viszont olyan élethű bemutatást nyer Rambo csontkovács technikája a rosszfiúkon, hogy még nekünk is fáj, amit kapnak büntetésként. A Rambo V. a régi ’80-’90-es évek akciófilmjeinek feelingjét idézi, (némi filmtechnológiai fejlődéssel tuningolva) épp ezért méltó utódja is lehetne a Rambo sorozatnak. Azért írom, hogy lehetne, mert bár van egy elég jó sztori koncepció, hiteles is a feldolgozás, de olykor az az érzésünk van, mintha belepörgetnénk a filmbe és átlapozunk pár részt, hogy ez is le legyen tudva. Pedig elbírná a történet és a film is, ha kicsit belemennénk a részletekbe esetenként. Azzal sem lenne gond, ha így kétórásra nőne a műsoridő, nem éreznénk a helyenkénti összecsapott eseményszálat.
A filmet Adrian Grunberg (Börtönregény) rendezte, a forgatókönyvet pedig Stallone mellett Matthew Cirulnick (Harlemi történet) írta. Az utóbbi időkben Stallone-ból szinte minden filmjében előjön egy Buddha és „Oravecz-Coelho” párost megszégyenítő (bár Sly monológjaiban legalább van is érdemi mondanivaló) bölcseleteket tartalmazó prózai rész, mely ebből a filmből sem maradhatott ki. Sőt szerintem már hiányozna is, ha ezek kimaradnának. A történet szerint Rambo békésen él arizonai farmján házvezetőnőjével és annak unokájával. Egy napon viszont elrabolják a lányt a mexikói sex-drogkereskedők. Rambonak nem marad más választása, mint újra felvenni a harcot a rosszal, hogy megmentse a lányaként szeretett Gabriellet (Yvette Monreal) a kegyetlen drogkartell két elvetemült vezérének, Victor és Hugo Martinez (Oscar Jeanada – Ó, Anyám, Escobar, illetve Sergio Peris-Mencheta – A véres dinasztia: Aborgia család története) fogságából.
Egy idő után, főleg 4 részt követően már nehéz érdekes és megfelelő ellenséget találni egy amerikai filmben, így a mindig jokert, a mexikói alvilágot vették alapul itt is. Persze egy főhős sem lehet meg némi hátszél nélkül, – melyre egy Rambo-nak tudjuk nincs is szüksége,- de mégis kap a filmben. Viszont másik hibája a filmnek, hogy sajnos több karakter sem tud kellően kiteljesedni, több lehetne bennük, de a film nem ad lehetőséget számukra, olyannyira, hogy aztán hip-hop el is tűnnek egy pillanat alatt. Ezért is érezheti az ember, hogy bár tényleg egy pörgős, elég kemény akciófilmet kapunk, valahogy nincs eléggé kidolgozva sem történetileg, sem karakterek szempontjából a Rambo V. Az szerencsére sokat dob a filmen, hogy Rambo olyan mesterien állít csapdát az ellenségnek, hogy azt hihetnénk megtaláltuk Kevin McAllister nagyapját a Reszkessetek betörőkből. De a film végére mégis vegyes érzésekkel jövünk majd ki. Látunk egy valóban kemény, helyenként már brutális akciófilmet egy kultikus figura, Rambo főszereplésével, akinek az öt film ismeretében minden, csak nem irigylésre méltó élete van. Viszont érzünk némi hiányérzetet, hogy ebben a filmben lehetett volna több is, már ami a kidolgozást illeti. Stallone hozta a tőle megszokott legyőzhetetlen legendás játékát, mely reméljük még tartogat számunkra további jó mozifilmeket
