fbpx
-3.7 C
Budapest
vasárnap, január 17, 2021
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák Apokalipszis most - A végső vágás (Apocalypse Now: Final Cut - 1979/2019)...

Apokalipszis most – A végső vágás (Apocalypse Now: Final Cut – 1979/2019) [Kritika]

Az Apokalipszis most a filmtörténeti kánon egyik alapműve, egy legendás klasszikus. Ezt persze több dolognak is köszönheti, például annak, hogy a készítők a forgatás során híresen sok nehézségbe ütköztek, a főszereplő, Martin Sheen jelenet közben kapott szívrohamot (ez jelentősen megnyújtotta a forgatást is, hiszen felépüléséig – öt hétig – nélkülözniük kellett), egy tájfun elpusztította a felépített díszletek legnagyobb részét, a stábnak nézeteltérései akadtak a fülöp-szigeteki hadsereggel, valamint Marlon Brando és Dennis Hopper sem voltak igazán munkára kész állapotban (Brando elhízva, a szövegkönyv ismerete nélkül jelent meg, Hopper pedig végig LSD hatása alatt állt). A film forgatásának körülményeiről egyébként később egy rendkívül érdekes dokumentumfilm is készült (Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse), amely archív felvételekkel és interjúkkal támasztja alá az egyébként hihetetlen történetet. A költségek pedig a végére az eredetileg tervezett összeg többszörösét tették ki, így Coppola legnagyobb tervét részben saját zsebből finanszírozta.



Francis Ford Coppola filmje különös vízió a vietnámi háborúról, nem egy valós eseményt rögzít, hiszen ez egy adaptáció, bár nem követi túl szorosan az alapművet (Joseph Conrad: A sötétség mélyén). És bár a rendező soha sem volt katona (mint például Oliver Stone, A szakasz rendezője), a Vietnámban történtek absztrahálásával olyan művet alkotott, amely a háborút megjárt katonák elmondása szerint is képes átadni az ő érzésüket az ott történtekkel kapcsolatosan. „Ez nem egy film és nem Vietnámról szól. Ez Vietnám!” – mondta egy interjúban Coppola, ezzel jellemezve a forgatást és a filmet is egyben. Hiszen valahol sorsszerűnek mondható, hogy aki igazán hiteles filmet szeretne készíteni ebben a témában, annak magának is meg kell élnie ezt a kilátástalan káoszt, ha nem is konkrétan a háborúban. Már a kezdés (a Doors The End című száma foglalja keretbe a történetet) is különleges, hiszen a főhős, Willard százados (Martin Sheen) egyszer már megjárta a háború poklát, de, talán pont emiatt, már nem találja a helyét a seregen kívül, és folyamatos késztetést érez arra, hogy visszatérjen a harctérre. Különleges és szigorúan titkos megbízást kap, fel kell kutatnia és likvidálnia kell Kurtz ezredest, aki, bár korábban kiváló tiszt és katona volt, most elszakadt a hadseregtől, bevette magát a kambodzsai dzsungelbe, ahol emberei szinte istenként tisztelik. Itt kezdődik a hosszú utazás fel a folyón, valamint egyre mélyebbre Willard tudatában.

Az út a háború más-más szegmensét bemutató epizódokból épül fel, amelyek folyamatosan árnyalják a képünket a konfliktusról, ehhez persze hozzájárul az is, hogy számos szereplőn keresztül, megismerkedünk azzal is, hogyan kezelhetik a résztvevők a traumákat, amiket a számukra lényegtelen cél érdekében kell átélniük, napról napra. Hiszen akitől elvárják, hogy minden racionális érvnek ellentmondva az életét kockáztassa, annak el kell elfogadnia, hogy itt már nem a logika vezeti az embereket, és ez sokszor azzal jár, hogy elmosódik benne a határ az ésszerű és az ésszerűtlen között, ez pedig kihat az életének minden területére. Sokan így válnak érzéketlenné, de persze szintén sokakat kínoz a tetteik súlya, hiszen ez egy mocskos háború, és ennek a logikájára is kiváló példával szolgál a film, gondoljunk csak arra, amikor a lerohant falu egyik civil lakosa egy a kalapjába rejtett bombával felrobbant egy egész helikoptert, ezek után hőseink” a legkisebb veszély érzékelésekor rögtön lemészárolják egy halászhajó legénységét, hogy aztán kiderüljön, értelmetlen volt a vérontás. Egyébként pedig a katona dolga, hogy vakon engedelmeskedjen felettese parancsának (így például a Willard-dal utazóknak nincs joguk tudni hova mennek és miért), de a front káoszában sokszor már nem világos, ki is a vezető; „Ki itt a főnök?” „Nem maga?”- szól az ikonikus párbeszéd.

Vittorio Storaro operatőr lélegzetelállítóan gyönyörű képei teszik igazi utazássá a filmet, hiszen a borzalmak ilyen kifinomult ábrázolása magával ragadja a nézőt, és minden részletre kíváncsivá teszi. A filmet pedig a részletek teszik sokkal többé egy szokásos háborús filmnél, hiszen amellett, hogy rámutat a háború abszurditására és ellentmondásaira, mélyrehatóan mutatja be az ember ezzel kapcsolatos belső folyamatait is, feltárja a kegyetlenség és a mindent körülvevő értelmetlenség hatásait a lélekre. A film vége mutat rá a felvetett kérdések örökérvényűségére, hiszen a lezárás igazi drámája és konfliktusa (a gyilkosság ellenére) már nem a fizikai síkon játszódik le. A film epizódjai mind-mind önmagukban is elég erős történetek, a jelenetek és szövegek közül sok vált ikonikussá, mint például a Wagner zenéjét bőgetve támadó helikopterek, vagy a Playboy lányok műsora, és a híres mondat Imádom a reggeli napalm szagát!”. De van egy dolog, ami miatt ez az alkotás mindig is a kicsit ijesztőbb klasszikusok közé tartozott, ez pedig az eredetileg is több mint két és fél órás játékidő. A 2001-ben kiadott rendezői változat már majdnem három és fél órás, és ebbe belesűrítettek majdnem minden felhasználható felvételt, ezért is volt indokolt, hogy megszülessen a végső, arányosabb verzió, melyet Coppola eredeti filmjének premierje után negyven évvel később maga vágott újra.

Hermann Vince
Hermann Vince
Vince vagyok, és fiatal korom ellenére elmondhatom, hogy elég régóta igen jó étvággyal rendelkezem a filmfogyasztás terén. Leginkább a kifejezetten művészi igényű filmek foglalkoztatnak (arthouse), és általában olyan filmekről írok, amiket már láttam, és amiknek a minőségéről már meggyőződhettem, és emiatt írásaim sokszor kritika helyett inkább elemzésnek tekinthetőek. Ha csak tehetem, moziban nézem meg ezeket a filmeket, és persze más filmeket is, és kifejezetten kedvelem azokat a vetítéseket, ahol egy-egy régebbi filmet mutatnak be újra. Törzshelyem a Bem mozi és a Puskin, esetleg még a Toldi. Ha egy héten nem látok legalább négy filmet, az komolyan befolyásolja a hangulatomat, természetesen negatív irányba.
Hírdetés

LEGNÉPSZERŰBB