péntek, március 29, 2024

Trending

Hasonlóak

Apokalipszis most – A végső vágás (Apocalypse Now: Final Cut – 1979/2019) [Kritika]

Az Apokalipszis most a filmtörténeti kánon egyik alapműve, egy legendás klasszikus. Ezt persze több dolognak is köszönheti, például annak, hogy a készítők a forgatás során híresen sok nehézségbe ütköztek, a főszereplő, Martin Sheen jelenet közben kapott szívrohamot (ez jelentősen megnyújtotta a forgatást is, hiszen felépüléséig – öt hétig – nélkülözniük kellett), egy tájfun elpusztította a felépített díszletek legnagyobb részét, a stábnak nézeteltérései akadtak a fülöp-szigeteki hadsereggel, valamint Marlon Brando és Dennis Hopper sem voltak igazán munkára kész állapotban (Brando elhízva, a szövegkönyv ismerete nélkül jelent meg, Hopper pedig végig LSD hatása alatt állt). A film forgatásának körülményeiről egyébként később egy rendkívül érdekes dokumentumfilm is készült (Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse), amely archív felvételekkel és interjúkkal támasztja alá az egyébként hihetetlen történetet. A költségek pedig a végére az eredetileg tervezett összeg többszörösét tették ki, így Coppola legnagyobb tervét részben saját zsebből finanszírozta.



Francis Ford Coppola filmje különös vízió a vietnámi háborúról, nem egy valós eseményt rögzít, hiszen ez egy adaptáció, bár nem követi túl szorosan az alapművet (Joseph Conrad: A sötétség mélyén). És bár a rendező soha sem volt katona (mint például Oliver Stone, A szakasz rendezője), a Vietnámban történtek absztrahálásával olyan művet alkotott, amely a háborút megjárt katonák elmondása szerint is képes átadni az ő érzésüket az ott történtekkel kapcsolatosan. „Ez nem egy film és nem Vietnámról szól. Ez Vietnám!” – mondta egy interjúban Coppola, ezzel jellemezve a forgatást és a filmet is egyben. Hiszen valahol sorsszerűnek mondható, hogy aki igazán hiteles filmet szeretne készíteni ebben a témában, annak magának is meg kell élnie ezt a kilátástalan káoszt, ha nem is konkrétan a háborúban. Már a kezdés (a Doors The End című száma foglalja keretbe a történetet) is különleges, hiszen a főhős, Willard százados (Martin Sheen) egyszer már megjárta a háború poklát, de, talán pont emiatt, már nem találja a helyét a seregen kívül, és folyamatos késztetést érez arra, hogy visszatérjen a harctérre. Különleges és szigorúan titkos megbízást kap, fel kell kutatnia és likvidálnia kell Kurtz ezredest, aki, bár korábban kiváló tiszt és katona volt, most elszakadt a hadseregtől, bevette magát a kambodzsai dzsungelbe, ahol emberei szinte istenként tisztelik. Itt kezdődik a hosszú utazás fel a folyón, valamint egyre mélyebbre Willard tudatában.

Az út a háború más-más szegmensét bemutató epizódokból épül fel, amelyek folyamatosan árnyalják a képünket a konfliktusról, ehhez persze hozzájárul az is, hogy számos szereplőn keresztül, megismerkedünk azzal is, hogyan kezelhetik a résztvevők a traumákat, amiket a számukra lényegtelen cél érdekében kell átélniük, napról napra. Hiszen akitől elvárják, hogy minden racionális érvnek ellentmondva az életét kockáztassa, annak el kell elfogadnia, hogy itt már nem a logika vezeti az embereket, és ez sokszor azzal jár, hogy elmosódik benne a határ az ésszerű és az ésszerűtlen között, ez pedig kihat az életének minden területére. Sokan így válnak érzéketlenné, de persze szintén sokakat kínoz a tetteik súlya, hiszen ez egy mocskos háború, és ennek a logikájára is kiváló példával szolgál a film, gondoljunk csak arra, amikor a lerohant falu egyik civil lakosa egy a kalapjába rejtett bombával felrobbant egy egész helikoptert, ezek után hőseink” a legkisebb veszély érzékelésekor rögtön lemészárolják egy halászhajó legénységét, hogy aztán kiderüljön, értelmetlen volt a vérontás. Egyébként pedig a katona dolga, hogy vakon engedelmeskedjen felettese parancsának (így például a Willard-dal utazóknak nincs joguk tudni hova mennek és miért), de a front káoszában sokszor már nem világos, ki is a vezető; „Ki itt a főnök?” „Nem maga?”- szól az ikonikus párbeszéd.

Vittorio Storaro operatőr lélegzetelállítóan gyönyörű képei teszik igazi utazássá a filmet, hiszen a borzalmak ilyen kifinomult ábrázolása magával ragadja a nézőt, és minden részletre kíváncsivá teszi. A filmet pedig a részletek teszik sokkal többé egy szokásos háborús filmnél, hiszen amellett, hogy rámutat a háború abszurditására és ellentmondásaira, mélyrehatóan mutatja be az ember ezzel kapcsolatos belső folyamatait is, feltárja a kegyetlenség és a mindent körülvevő értelmetlenség hatásait a lélekre. A film vége mutat rá a felvetett kérdések örökérvényűségére, hiszen a lezárás igazi drámája és konfliktusa (a gyilkosság ellenére) már nem a fizikai síkon játszódik le. A film epizódjai mind-mind önmagukban is elég erős történetek, a jelenetek és szövegek közül sok vált ikonikussá, mint például a Wagner zenéjét bőgetve támadó helikopterek, vagy a Playboy lányok műsora, és a híres mondat Imádom a reggeli napalm szagát!”. De van egy dolog, ami miatt ez az alkotás mindig is a kicsit ijesztőbb klasszikusok közé tartozott, ez pedig az eredetileg is több mint két és fél órás játékidő. A 2001-ben kiadott rendezői változat már majdnem három és fél órás, és ebbe belesűrítettek majdnem minden felhasználható felvételt, ezért is volt indokolt, hogy megszülessen a végső, arányosabb verzió, melyet Coppola eredeti filmjének premierje után negyven évvel később maga vágott újra.

Apokalipszis most - A végső vágás
Összességében
Az Apokalipszis most a filmtörténeti kánon egyik alapműve, egy legendás klasszikus.
Pozitívumok
Izgalmas háborús film, de kimunkált lelki utazás is
Monumantális díszletek és szemetgyönyörködtető fényképezés
Egyike a világ letaglózó filmes élményinek
Kiváló színészi alakítások, sokszínű szerepek
Negatívumok
100
Értékelés
Hermann Vince
Hermann Vince
Vince vagyok, és fiatal korom ellenére elmondhatom, hogy elég régóta igen jó étvággyal rendelkezem a filmfogyasztás terén. Leginkább a kifejezetten művészi igényű filmek foglalkoztatnak (arthouse), és általában olyan filmekről írok, amiket már láttam, és amiknek a minőségéről már meggyőződhettem, és emiatt írásaim sokszor kritika helyett inkább elemzésnek tekinthetőek. Ha csak tehetem, moziban nézem meg ezeket a filmeket, és persze más filmeket is, és kifejezetten kedvelem azokat a vetítéseket, ahol egy-egy régebbi filmet mutatnak be újra. Törzshelyem a Bem mozi és a Puskin, esetleg még a Toldi. Ha egy héten nem látok legalább négy filmet, az komolyan befolyásolja a hangulatomat, természetesen negatív irányba.