Montfermeil, a ma már Párizs külvárosát alkotó lakótelepi környezet régen egy kis falucska volt, ahol egykoron Victor Hugo vetette papírra a romantikus nagyregény irodalom egyik legnagyobbikát: a Nyomorultakat. Itt talán véget is érhetne a párhuzam, de nem véletlenül adta Ladj Ly debütáló nagyfilmjének ezt a címet. Mert a XIX. századi Párizs nyomornegyedei tovább élnek. Lakótelepekké váltnak, ahol ma már ugyan francia, de egy vagy két generációval korábban még bevándorlóként elkönyvelt családok élik életüket a társadalom és a törvény peremén. Ebben a sokszínű beton dzsungelben kavarognak muszlimok, romák, afrikaiak, arabok, kábítószer-kereskedők, gyilkosok, zsarolok, tolvajok, utcakölykök és oroszlánkölyök egyaránt. Ruiz, a frissen áthelyezett rendőr mit sem sejtve csatlakozik a Chrishez (aki a rendőrkülönítmény önhatalmú erőszakos vezérének képzeli magát) és a nigériai származású Gwandához. És a negyed biztonságáért felelős nappali rendőrcsapat megkezdi munkáját, mely sokkal inkább hadászati feladat, mintsem szokványos rendőri járőrmunka.
A néző pedig belemerül a nyomorultak világába, ahol a helyi polgármester valójában egy bandavezér, ahol a megtért muszlim kábítószer-kereskedő igazságot oszt, ahol a gyerekek nem is bandákat, inkább utcára kicsapott fékezhetetlen hordákat alkotnak. Itt nincs törvény és rend a szó hagyományos értelmében. Itt erőviszonyok vannak, üzleti érdekek, indulatok, büszkeség és sokszor balítélet. A történet valós eseményeket alapul, melyet maga a rendező Ladj Ly élt át faitalkorában. A roma cirkuszosok kölyökoroszlánját meglovasítja néhány afrikai gyerek. Előkerülnek a baseball ütők és ezen a vidéken gyorsan folyni kezd a vér, ha egy ügylet nincs rendezve. Chris és csapata nyomozni kezd. A kerültben eltöltött tíz éves szolgálatuk és kapcsolataik segítségével gyorsan rátalának a kölyökre, akit le is tartóztatnának, azonban errefelé a rendőr már nem feltétlen az erő birtokosa, inkább háborús ellenség, mint hatalom. Chris, Gwanda teszik a dolgukat. Azonban ők sem rendőrök igazán, inkább ennek a közösségnek tagjai, ahol érvényesülni csak erőszakkal, hatalommal való visszaéléssel, elnyomással lehet. Gwanda oszlató fegyvere elsül, egy gyerek megsérül, és mindezt rögzíti egy kölyök fölöttük bámészkodó drónja. A történet ezután már nem oroszlánról, cirkuszos romákról, afrikaiakról szól, hanem arról, hogy ki mit tesz, tehet a felvétellel, hogy a memóriakártyán rögzült képsorok miről árulkodnak: rendőri túlkapásról, háborús helyzetről, megvadult, fékezhetetlen kölykökről vagy a nyomorról, mely szétterül a lakótelep házai között.
A felvételért folytatott hajsza egyre hevesebb. Az első szolgálati napját töltő Ruiz próbál megfelelni lelkiismeretének, a helyzetnek, kollégáinak. De ez nehéz, tulajdonképpen kilátástalan feladat az érdekek ilyen kusza tengerében. Chris átgázol minden szabályon, hogy mentse a bőrüket. És a nép. Az istenadta nép pedig lázadni kezd. Kölykök falkája veszi fel a fegyvert és áll ki a barikádra a jogaikért három rendőr ellen. De milyen jogok ezek? Valóban Az elnyomás elleni lázadás küldi őket ebbe a lakótelepi forradalomba, vagy csupán az elkeseredés, a düh, a gyűlölet szítja őket az ellen, amiről azok sem tehetnek, akik három jelvénnyel és néhány tömegoszlató pisztollyal védik magukat két emelet között az egyik lépcsőházban. Talán első pillantásra egyértelmű a film üzenete: a rendőri túlkapásról beszél, arról, hogy a társadalom peremén élőknek bármit el kell viselniük. De nem. Ez a film sokkal árnyaltabb rétegeit mutatja be a problémának. Rávilágít arra, hogy a problémát nem lehet erővel, nem lehet elhallgatással kezelni. Megmutatja azt, hogy minden mindennel összefügg, és hogy a nyomorultak világa valahol összeér a miénkkel, azok világával, akik inkább félrefordítják fejüket, ha ilyesmit látnak.
