Milyen is igazából a házasságunk, és határai között elég jól ismerjük-e önmagunkat? – szegezi nekünk a kérdést Hagai Levi, Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című világhírű sorozatának újragondolt változatában. Teszi mindezt olyan mély és finom intenzitással, hogy az az érzelmi hullámvasút, amire Jessica Chastain és Oscar Isaac felrak minket csontvelőig lecsupaszított énjüket tálcán kínálva, valami eszméletlen.
Nyílik egy ajtó, egy vöröses hajú színésznő céltudatosan siet végig beállított díszletek, világítás és asszisztensek, sminkesek, hangosok és egyéb stábtagok között. Mindenki maszkban lesi a színésznő kívánságát és készíti fel utolsó simításokkal őt a jelenetre, amelyben nemhogy maszkot nem húz, hanem még pár réteget leemel arcáról, hogy egészen a lelkéig láthassunk. Ahogy végül meglátjuk szemből Jessica Chastaint, a kamera lassan felveszi pozícióját és elindul az első jelenet egy házasságból.
Az izraeli filmes Hagai Levi – a Mácsai Pállal futott Terápia alapjául szolgáló BeTipul írója és kreátora – már régen bebizonyította, hogy legalább annyira ért egy érdekfeszítő, mélységig hatoló egyórás, limitált helyszínes, kevés szereplőt mozgató, „beszélgetős” sorozat készítéséhez, mint Michelangelo a szobor faragáshoz. Közelítésem pedig közel sem idegen, hiszen a Jelenetek egy házasságból valóban olyan, mint a legtökéletesebb reneszánsz szobrok egyike. Egy durva és kemény élet-szövetből formált márvány-mű, amelynek domborulatai és formái oly valóságosak és intimek, hogy szinte már tolakodó rájuk nézni.
Igen, talán ez a szó foglalja össze legjobban azt az érzést, amit a sorozat nézése közben érzünk: „tolakodó”. Mert betolakodunk egy – látszólag – jól működő házasságba. Kérdéseket teszünk fel, akárcsak a párt faggató egyetemista hallgató, amire Mira (Jessica Chastain – Az: Második fejezet) és Jonathan (Oscar Isaac – Star Wars: Skywalker kora) ki-és ki nem mondott szavaikkal, nézéseikkel, pillantásaikkal válaszolnak. Az egész jelenetben van valami esetlenül emberi, ahogy egymást piszkálják melyikük mondja el megismerkedésük történetét vagy épp szavakkal ki merik-e mondani, hogy a feleség az igazi kenyérkereső, míg a férj a gyerekkel otthon maradó úgynevezett „modern” apa. Mintha ezek a kérdések és a válaszok, amelyek korábban már nyugvópontra jutottak most a társadalmi nemek monogám párokra gyakorolt hatásáról szóló egyetemi szakdolgozat hatására kikerültek volna az asztalra. A különbözőségek és beletörődések tíz év házasság után mintha megkérdőjeleződni látszanának.
Az esti baráti vacsora és a monogám/poligám életről alkotott elképzelések és elméletek ütközése szintén mélyen kérdezgeti, hogy miben is hiszünk valójában, és kiben, ugye. Aztán a végjáték, a nagy titok kiderülése, ami végül egy terhességmegszakításhoz vezet, szintén a falhoz löki a pár két felét, mialatt ők végig egymás kezét szorítják – de vajon mindketten ugyanolyan erősen? Jonathan és Mira egymásnak szánt halk, suttogó megjegyzései egy igazi, hús-vér párnak mutatja őket, amihez Jessica Chastain és Oscar Isaac zsenialitása elengedhetetlen, hozzá pedig Hagai Levi intelligens és intim rendezése, aki olyan emberismerettel és nyíltsággal kalauzolja a képzeletbeli párt, hogy néha még maguk a színészek is eltűnődnek azon, hogy játszanak-e vajon, vagy ez már maga a valóság.