A Doom Patrolt az igazi DC-rajongók biztosan ismerik, még akkor is, ha magát a képregényt nem forgatták eddig. Ha az animált filmeket és sorozatokat is követik néhányan, biztosan találkoztak már egy-két rövidebb rész vagy jelenet erejéig a Doom Patrol tagjaival. Akik nem ismerik, azoknak érdemes bepótolni, hiszen meglepően jó DC-alkotásról van szó.
Az első évad 2019-ben kezdődött, és azóta már a második évadot is nézhették a rajongók az HBO Max-on. Sőt, ez a sorozat volt az első, amit hivatalosan is ingyen lehetett megnézni a Youtube-on. Június 22-én az első évad első három része került fel ízelítőként, mint a második évad nyitánya.
Első ránézésre inkább komikus, bugyuta vagy akár gúnyos alkotásnak nézhetik sokan a Doom Patrol sorozatot és magát a társaságot, akik összegyűltek Niles Caulder (Timothy Dalton – Vaskabátok) szárnyai alatt. Kicsit olyanok, mintha egy X-Men-sorozat béna koppintásai lennének, de nem szabad, hogy engedjünk a látszatnak. A kezdetektől fogva láthatjuk, hogy valami komoly baleset, trauma útján váltak hőseink azzá, akik. Rita Farr (April Bowlby – Így jártam anyátokkal, Haláli testcsere) valamiféle vízbe esett, amitől a teste nyúlóssá, folyóssá vált, amit nem tud teljes mértékben irányítani. Larry Trainort (Matt Bomer – Magic Mike XXL, Lopott idő) egy szörnyű baleset érte a Föld atmoszféráján kívül, ami által egy negatív entitás költözött a testébe, radioaktívvá téve ezzel szervezetét. Cliff Steele (Brendan Fraiser – A múmia, Az őserdő hőse) egy autóbalesetben szenvedett el olyan komoly sérüléseket, hogy robot testbe kellett ültetni tudatát ahhoz, hogy életben maradjon. Jane (Diane Guerrero – Narancs az új fekete, Szeplőtelen Jane) problémájára nem derül fény, de 64 személyisége van, amik csak úgy jönnek és mennek, néhányuknak még szupererejük is van. Cyborg (Joivan Wade – Doctor Who, A megtisztulás éjszakája) később lép be a történetbe, de ő is egy komoly robbanásban sérült meg annyira, hogy testének bizonyos részeit robot alkatrészekkel pótolták.
Az egész történetbe úgy csöppenünk bele, hogy hőseink „megmentője és mentora”, Niles Caulder egy napon egyedül hagyja a brigádot, akik úgy döntenek, hogy megnézik, mi is van a városban sokévnyi elzártság után. Az események ekkor azonban irányíthatatlanul elszabadulnak, és hőseink ráébrednek, hogy semmi helyük a nagyvilágban. Nem illenek az átlagemberek közé, mivel mindannyian csodabogarak. Erre erősít rá, hogy a főgonosz megjelenésével tudatosul bennük, az egész világuk tele van furcsa lényekkel, akik embereknek merik nevezni magukat. Ezek közé az emberek közé tartoznak kultisták, zeller kezű mutánsok, és a főgonosz, Mr. Nobody (Alan Tudyk – I, Robot, Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet) is. Ők maguk is megkérdőjelezik a világ épeszű mivoltát, mikor az univerzum sorsa azon múlik, hogy az égen lebeg két szem, ami farkasszemet néz egymással. Többször vissza is köszönthet a Deadpool-féle hangulat, hiszen eléggé erősen dörömbölnek itt is a negyedik falon a szereplők. Számomra az egyik legérdekesebb jelenség azonban Danny, az utca, aki olyan szerzetek mentsvára volt, akiket nem fogad be a társadalom másságuk miatt. És bármilyen abszurd dolgok jelennek meg a sorozatban, ebben az utcában a mai társadalmunk által kitagadott embereket láthatjuk. Furcsa és ledöbbentő volt az a hirtelen jött valóság, amit még a komikumon keresztül is megérezhettünk. De pont erről a kettőségről szól minden a Doom Patrolban.
Töménynek és eseménydúsnak tűnik mindkét évad, szinte kapkodni kell a fejünket, miközben izgalmas jeleneteket és kifejezetten minőségi effekteket láthatunk. Kevés olyan sorozatot sorolhatunk fel, ahol ennyi minden történik, ennyire abszurd és megfoghatatlan néhány jelenet, mégis egybefüggő, érthető, és kidolgozott. A lényegi jeleneteket mindenki felismeri, mindig érezhető, hogy mi fontos valóban és minek csupán a szórakoztatás a célja. Mégis mi foghat össze ennyi „hülyeséget”? — kérdezhetnénk. Nem a szuperhősök története, hanem az emberek története.
Összesítve maga a sorozat arról szól, hogy néhány furcsának, különcnek számított hős (ember) felfoghatatlan és furcsa ellenséggel (nehézséggel) találja szembe magát. Saját magukat és problémáikat nem ismerve állnak neki a világ megmentésének (nehézségek leküzdésének) és a folyamaton keresztül megértik magukat és feldolgozzák régen eltemetett traumáikat. Ezen keresztül pedig mi is megismerjük őket.
Az eddigi részek alatt a sorozat ezt zseniálisan építette fel. A nézők elé rak néhány furcsa szerzetet és az első részekben alig-alig ad magyarázatot a hőseink valódi problémáira. Megtudjuk, hogy kerültek oda, ahol épp vannak és milyen jelenleg ez a helyzet számukra, ám az egész első szezon alatt érezhetjük, hogy többről van szó, de válaszokat nem kapunk. Sőt, valójában sokszor időnk sincs gondolkozni ezen, mivel annyi minden történik és annyira abszurd minden, hogy elragadják az embert az események. Így talán ezek a megválaszolatlan kérdések a fő motivációk arra, hogy a második évadba azonnal belecsapjunk, amint lehetőségünk akad rá. A második széria pedig azt nyújtja, amit szerettünk volna.
Egy folyamatot láthatunk, ahogy főhőseink, megértve azt, hogy problémáik vannak, elkezdenek dolgozni azok megoldásán. Ez pedig nekünk, nézőknek arra ad lehetőséget, hogy végre belelássunk, miről is van szó. Ezáltal pedig láthatjuk azokat a teljesen hétköznapi problémákat, amikkel bármelyikünk küzdhetne, csupán érdekesebb csomagolásba kerültek. Valahol azonban ezek az érdekes karakterek furcsa kinézetükkel és történeteikkel bemutathatják, hogy hányféle formában érkezhet egy „hétköznapi” probléma, és hogy nem kellene a külsőségekre alapoznunk ítéleteinket.
Erre tökéletes példát nyújt a karaoke jelenet (Kelly Clarkson: People like us) az első évadban, ahol rácsodálkozhatunk a Larry-t alakító Matt Bomer csodálatos hangjára. A dal tökéletes összefoglalója a Doom Patrolnak és az egész légkörnek, amit a műsor ad. Azonban nem ez az egyetlen olyan zene, amit a legprecízebben igazítottak a helyzethez. Látható, hogy sok komikus helyzettel dolgoznak, ami valamiféle leplezése, ellensúlya is a nehézségeknek, néhány részben pedig a zenét használják fel ennek érzékeltetésére. Igazi klasszikusnak is nevezhetnénk, amikor hősies aláfestő zene kerül a kissé dundi „szuperhős” „átváltozása” alá, majd egy ANYA! felkiáltás után vitába keveredik az emeleten üldögélő anyukával (Frank Stallone: Far from over). De Frank Ocean Moon River című számát választani ahhoz, hogy egy régi, megsárgult szerelemtől elbúcsúzzon valaki, szintén könnyfakasztó tud lenni. Nem kérdéses, hogy a készítők tudták, mit csinálnak.
Főleg, ha a több szálon futó történetekről van szó. Több főhős, több kis történet, ami mégis koherens marad egymással. A kezdetektől tökéletesen és tudatosan használták ki és építették fel a sztorit a történetszálak játékos elhelyezésével. A sorozat cselekményszerkezete leginkább egy olyan könyvre hajaz, ahol folyton közbeékelődnek epizódok, melyeknek célja – a színesítés és szórakoztatás mellett – az, hogy plusz információkkal lássanak el, amik később a fő eseményszálban jelentőséggel fognak bírni. Ez pedig főként a trauma, a szereplők lelki megpróbáltatásaiban játszik fontos szerepet. Az eddigi 24 rész alatt ezek az epizódok lehetnek egymással akár szimmetrikusak vagy ellentétesek is. Általában az adott szereplő személyisége határozza meg, hogyan is épül fel két évadon keresztül a története. Vegyük például Jane vagy Rita esetét, ahol előbbi ellentétesen, utóbbi szimmetrikusan építkezik fel a két széria alatt. Jane-ről és a múltjáról nem igazán tudunk meg semmit az első évadban. Viszont a másodikban szinte arcon vág a sok információ, míg Rita mindkét évadban a közepe felé éri el a csúcspontot (szó szerint) és kérdőjelezi meg önmagának valóságát.
Az új szereplő, Dorothy (Abigail Shapiro) alakján keresztül nyílik lehetőség az animációért felelős brigádnak bemutatni, hogy mit is tudnak. A kislánynak számos képzeletbeli barátja van, akiket meg is tud jeleníteni. Láthatunk óriási vérfarkasszerű lényt, ahol a teremtmény bundájának szinte minden árnyalata látszik, találkozhatunk az évad fő-fő gonoszával, a Candlemaker-rel (Gyertyakészítő), aki ijesztő mivolta ellenére lenyűgöző látványt nyújt. Az utolsó részben brillírozik csak igazán az animáció. Mielőtt mindennek vége lenne, a Doom Patrol-csapat megpróbálja menteni a menthetetlent és a saját képzeletbeli barátaikkal való összecsapások során kifejtik traumáikat. Ám ezeket már nem tudják megoldani, mivel mindenki elesik, és a sorozat Dorothy-ra bízza a világvége megakadályozását, aminek kimenetelét remélhetőleg a következő évadban megtudhatjuk.
De micsoda elbukásokról van szó. Nem minden nap látni steppelő papírnőt vagy viaszba dermedt embereket és olvadozó karnevált. Kiváló megoldások, kiváló kép. Szinte élvezet a szemnek és a léleknek ez a gyönyörű munka. Itt fontos kiemelnem, hogy a sorozatba fektetett munka itt éri el tetőpontját. Korábban is dicséret érte az animációkat, de a képzeletbeli barátok aprólékos, kidolgozott megjelenítése nem általános a sorozatok körében. Nem egy szuperhősös sorozat van, ahol abba az egy-két részbe, ahol animálni kellene, sem fektetnek túl sok energiát a készítők. De a jelmezkészítőkről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen egészen sok jelenet van, ahol elképesztő kreálmányokat kellett készíteniük. Én 24 epizód alatt egyszer sem csalódtam sem a képregényhez hű ábrázolásban, sem annak a kivitelezésében.
Nem szeretnék túlságosan belemélyedni a történetbe, hiszen mindenkinek magának kell látnia az olyan jeleneteket, ahol például szellemek tartanak orgiákat és egy külön szellemirtó csapat próbálja megakadályozni, hogy az izgalométer kritikus határát ne lépje át a ház. Ezért is nehéz kritikával illetni a storyline-t, hiszen olyannyira abszurd jelenetekkel találkozhatunk, hogy a nézőtől függ, hogyan is ítéli meg ezt az érdekes alkotást. Ezért is emelem ki, hogy érdemes a lelki folyamatokra koncentrálni ennél a sorozatnál. Nem szabad bugyutának vagy kifigurázónak nevezni. Minden humor mögött elrejtenek valami apróságot, ami fontos és lényeges a karakterek megértéséhez. Ezzel pedig nemcsak kincsvadászat a sorozat, de a karakterek is egyre inkább közelebb kerülnek hozzánk az átérezhető problémáikkal.
Valójában nem tudom negatív kritikával illetni, mivel az animáció, a hang, az intro, minden a helyén van. Precíz munka, bármennyire is elborult.
Az évad vége pedig remélhetőleg azt jelezte, hogy várható egy harmadik szezon is, mivel igencsak lezáratlanul végződött. Pontosan ez az, amivel bevonzzák a rajongókat, hiszen sosem árulnak el mindent, hiába kapunk óriási gyümölcskosarat, valami mindig kimarad belőle. Így sosem lakunk elég jól és csak várjuk az újabb adagot.
