Elárulom, semmit. Legalábbis semmi újat. Az Apa, ne égess már! ráadásul elég nagy csalódást okozott ahhoz, hogy egy ideig megint halódni lássuk a műfajt. Pedig a Netflix legújabb vígjátékszériájában Jamie Foxx mellett David Alan Grier neve lehetne garancia arra, hogy amit kapunk, az maga lesz a nevetős menyország.
Április 14-e óta követheti nyomon a nagyérdemű, ahogy Brian Dixon (Jamie Foxx) teljes erőbedobással próbál belezökkenni az apaszerepbe, miután tinédzser lánya, Sasha (Kyla-Drew) a mama halála után hozzá kerül. A sorozat nyolc részen keresztül mutatja be, ahogy apa és lánya meglehetősen sután, nem, inkább szerencsétlenül próbál egymáshoz közeledni, több-kevesebb sikerrel. A környezet nem mindig kedvező, Pops „nagyfater” Dixon (David Alan Grier) például óriási szakértelemmel ront el nagyjából mindent, de legalább a humorbonbonjai egész jók. A felbukkanó történeteket Foxx és lánya, Corinne Foxx kapcsolata ihlette, utóbbi executive producerként is jegyzi a műsort. A sztori részenként és összességében sem túl velős, de nincs is rá szükség, részenként 25 perccel gazdálkodva nem is lehet megváltani a világot.
Ugyanakkor „a régi jó dolgokból nem maradt semmi” – tartja a mondás. Nincs ez másként az Apa, ne égess már! esetében sem. A konzervnevetős sorozatok virágkora valamikor a kilencvenes évek közepe-vége táján és a kétezres évek elején volt, akkor futottak nagyjából egyszerre olyan, mára a popkultúra szerves részét képező szériák, mint a Jóbarátok, az Egy rém rendes család, később a Férjek gyöngye, vagy még később a Két pasi – meg egy kicsi, hogy csak néhányat említsünk. Ezek a sorozatok arról voltak híresek, hogy 1.) részenként következetesen építették fel a sztorit, hogy azok aztán egymásra épülve egészet alkossanak, 2.) a konfliktusok eszkalálódtak, melyek megoldása katarzist okozott, illetve 3.) páros lábbal szálltak bele valamilyen sztereotípiába. Utóbbi azért volt jó, mert még ha magára is ismert az ember, a miliő miatt mégis tudott egyet mosolyogni az adott epizód csacska megoldásain.
Az Apa, ne égess már! nem ilyen. Megvolt benne a lehetőség, de valahogy nem állt össze. Illetve mégis, ha azt nézzük, hogy egyenletesen volt rossz. Nagyon rossz. Foxx néhány részben egyéb karaktereket is megformált, ezek többnyire vállalhatók voltak, de közel sem adtak hozzá a történetekhez annyit, hogy ellensúlyozzák a kritikán aluli humort. A viccek gyengék, a helyzetkomikumok már-már idegesítők, a forgatókönyv erőtlen, a megírt szituációk jól indultak, de kifulladtak, sőt, néhány színészi megmozdulástól az ember könnyen érezheti magát kellemetlenül, annyira erőltetettre sikerült.
Nyilván nem várhatjuk el egy sitcomtól azt, hogy bődületes életbölcsességekkel és fene nagy tanulságokkal szolgáljon, és valószínűleg a gyereknevelést sem innen fogjuk megtanulni. Mindennek megvan a maga helye, de amikor ennyire zilált az alapmű, akkor a rajta keresztül eladni szándékozott egyéb, fontosnak szánt témák is inogni fognak. Ami működött az ezredfordulón, az nem biztos, hogy most fog.
Legalább lenne vicces! Az ég szerelmére, hova lettek a mókás sorozatok?! A korszellem változott meg ennyire és végleg leáldozott volna a szituációs komédiáknak? Vagy az Apa, ne égess már! tényleg ilyen rossz lett? Talán egy kicsit mindkettő.
De valószínűleg már így is többet foglalkoztunk vele, mint kellett volna. Celluloid bűncselekmény a javából.
