Hétvége van, és már megint esik, a programjaimat agyonütötte az időjárás… Ellenben remek alkalmat teremtett, hogy megnézzem, milyen mély a nyúl ürege, így szemügyre vettem néhány elfeledett, vagy kevés rivaldafényt kapott B-listás filmet, hátha drágakőre bukkanok. Nem is kellett sokáig kutakodnom, szinte a semmiből jött elém ez a 2013-as dél-koreai mozi, ami úgy szögezett a képernyő elé, mint film már elég régen. Ha szóba kerül a dél-koreai filmgyártás, a nézőben mostanra (főleg az Élősködők úthengerszerű menetelése láttán) talán már feldereng, hogy nem csinálnak olyan rossz filmeket a félszigeten. A Kistigris film-, sorozat- és zeneipara első számú exportcikké nőtte ki magát az elmúlt több mint fél évszázadban, hemzsegnek a piacon a jobbnál jobb alkotások, stílustól függetlenül, melynek egyik reprezentatív példája eme 2013-as darab, Terror élő adásban címmel.
Főhősünk, Young-hwa (Jung-woo Ha – A szobalány) egy egykor szebb napokat is megélt híradós, aki napjait egy alulértékelt, hétköznap délelőtti idősávban sugárzott, betelefonálós rádióműsor vezetésével tengeti. A magánélete romokban, és az se segít rajta, hogy egy kínos incidens után került jelenlegi helyzetébe. Egy szokásosan unalmas napon azonban az egyik hallgató furcsa bejelentéssel hívja föl: fel fogja robbantani a Han folyót átívelő Mapo hidat, ami Szöul közlekedésében fontos szerepet lát el, nem mellesleg a tévé- és rádiószékház pont rá néz. Young-hwa nem ül fel a fura hívónak, elküldi melegebb éghajlatra, sőt, noszogatja, hogy ha elég kemény legény, akkor tegye meg, robbantson. Pár pillanattal később valóban robbanás rázza meg a környéket, a székház dolgozói döbbenten nézik, ahogy a hídelemek közül több is sorban mondja fel a szolgálatot. Young-hwa az első sokk után megérzi, hogy eljött az idő a visszatérésére, korábbi főnökét rábeszéli, hogy élő tévéadásban vezethesse a rendkívüli híradót, ahol a terroristával próbál szót érteni. A műsorban aztán egész Dél-Korea figyelemmel követheti a merénylő és a műsorvezető, a rendőrség, a titkosszolgálat és az egykori főnök szópárbaját, mely a csúcsponthoz közeledve nem kevés fordulatot tartogat.
A másfél órás történet dramaturgiája egy megvadult hullámvasút lendületével halad előre, a néző Young-hwa-val együtt, az ő szemén keresztül próbál a lehetőségek között lavírozni, több-kevesebb sikerrel. A különleges helyzetet minden prominens szereplő a maga módján szeretné elrendezni, ezek a megoldások pedig többnyire köszönőviszonyban sincsenek egymással. Egyik-másik csavar determinálja főhősünk viselkedését, míg mások inkább a merénylő döntéseit befolyásolják, és amikor már azt hinnénk, hogy kitaláltuk a csattanót és nincs több meglepetés, akkor megint fordul a kocka, indul az újabb kör a hullámvasúton. Az aláfestő zenék, többnyire inkább zajok és zörejek (ó, igen, a zörejek!) kézen fogva felelősek a feszültségért, ráadásul annyira jó egyveleget alkotnak és együtt mozognak a látnivalóval, hogy elsőre tudatosan talán fel se tűnnek, a kézikamerás felvételek hatására pedig a néző a hevenyészve összedobott stúdióban érezheti magát. A teljes történet egyben robog előre, a helyzet szinte végig pattanásig feszült, alig akad benne pihenő, mégis bőven jut idő a főszereplőt briliánsan hozó Ha Young-woo számára a karakter felépítésére, kibontására. Ha valaki esetleg párhuzamot vél felfedezni Mel Gibson 1996-os klasszikusa, a Váltságdíj és e film között, az tulajdonképpen nem is lő nagyon mellé, azt is mondhatnám, hogy aki szerette az előbbit, annak utóbbi is tetszeni fog. Izgalmas krimi, fordulatos dráma, versenyfutás az idővel, a döntések következményeivel: ínyenc falat a műfaj szerelmeseinek.
