Korunk egyik fontos, ha nem legfontosabb kérdései az eltérő kultúrák találkozásainak és együttéléseinek viszonya. A Stephen Frears angol rendező nevével fémjelzett életrajzi ihletésű Viktória királynő és Abdul című angol történelmi dráma is ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik egy bárki számára fogyasztható, könnyed vígjátékos keretbe ágyazva. Itt jegyezném meg, hogy Frears a brit királynő és az indiai hivatalnok barátságán alapuló filmet Shrabani Basi, 2010-es, azonos című könyve ihlette.
A film 1886-ban játszódik, helyszíne pedig az-az indiai Agra, amely immár 26 éve a brit birodalom része. Itt ismerjük meg a 24 éves Abdul Karimot, aki írnokként végzi munkáját a helyi börtönben. Főhősünk talán sosem járhatott volna India határain túl, ha nem éri az a szerencsés véletlen, hogy magassága és jó kiállása révén őt választják ki arra a tisztségre, hogy Londonba utazzon és egy mohurt (aranyból készült indiai érmét) nyújtson át Viktória királynő regnálásának 50. évfordulója alkalmából. Abdul kap maga mellé egy Mohamed nevű, szintén indiai útitársat, akivel megkezdik utazásukat Viktória királynő udvarába. Viktória királynő, akinek nevével egy egész korszakot fémjeleznek, ekkor már nagyon idős. Élete már jócskán túlhaladt a zenitjén, mindennapjai monotonnak és unalmasak mondhatók. Számára érdektelen díszvacsorákon kell részt vennie, meg kell hallgatnia a miniszterelnök beszámolóit és törvényeket kell aláírnia. Ebbe a környezetbe csöppen bele Abdul, akivel később egy életre szóló barátságot kötnek.
A királynőt alakító Judi Dench számára nem ismeretlen ez a szerep, ugyanis az 1997-es Botrány a Birodalomban című filmben egyszer már remekül eljátszotta Viktória királynőt és itt sem lehet rá panasz, manírok és erőlködés nélkül hozza a magát zsémbesnek, távolságtartónak mutató királynőt, akinek később legfőbb tanácsadója és lelki társa lesz az indiai hivatalnok. Az Abdult játszó Ali Fazal játékával sincsenek különösebb gondok, bár jelleme kissé egydimenziós és a naiv, kalandvágyó, de életvidám indiai szerepén nem igazán tud túlnőni, valamint a drámai szituációknál sem tud elég mélységet megjeleníteni a vásznon. A mellékszerepekben olyan rutinos és többször bizonyított színészeket láthatunk, mint Michael Gambon, Olivia Wiliams és Eddie Izzard. A film zenéje abszolút elsőrangú munka. Thomas Newman lágy dallamai megfelelően festik alá a viktoriánus kori Anglia mindennapjait és a drámai részek hangsúlyozásánál sem kell csalódnunk. Továbbá a jelmezekkel, sminkekkel és díszletekkel is korrekt, korhű környezetet sikerült megteremteniük a készítőknek.
A film fő tézise, a már bevezetőben is tárgyalt kultúrák találkozása és ütközése. A XIX. századi brit birodalom uralkodójának barátságát egy indiai muzulmán férfival nem nézik jó szemmel az udvartartásban. A nyugati ember számára is csak felszínesen ismert indiai kultúrát a királynővel együtt ismerjük meg a film cselekménye során. A rengeteg történelmi utalás, kifejezés, kulturális betekintés, megpróbálja közelebb hozni egymáshoz a nyugati keresztény és a keleti muzulmán embert, de a film csak félmegoldásokig jut el. Viktória királynő ugyan nyitott és lelkes tanulója lesz a hindu és muzulmán kultúrának, de az udvartartás és a fia hallani sem akar az egészről.
A komoly téma egy humoros és könnyed környezetbe ágyazva jelenik meg előttünk. A vígjátéki elemek leginkább a királynő emberközeliségén (elalszik a neki rendezett vacsorán, férfiakat megszégyenítő módon horkol és eszik) és az őt, egyesek szerint túlzottan is befolyásoló barátját eltávolítani akaró miniszterek csetlés-botlásán alapszik. Ennek a könnyedségnek köszönhetően a poénok nagy része és a dialógusok összetettsége nevetésre készteti az átlag nézőt, sőt néhol még a politikai korrektség fogalmát is ki tudja forgatni a film az önreflexív megoldásaival. De a humoros környezet miatt sajnos a film drámai részei nem tudnak megfelelően kidomborodni, így pedig a film végi tragikus rész sem váltja ki az elvárt hatást, pedig az operatőr mindent megtesz ennek érdekében a sok arc közeli használatával, de a mai ember számára a tradíciókból következő konfliktusok banálisak és komolyan vehetetlenek. Ennek következtében a film felétől kezdődően kissé egyhangúvá és önismétlővé válik a cselekmény, de ezt a film végi összeesküvés és ármánykodás megfékezése megfelelően egyensúlyozza.
