A Hannibal sorozat társproducere, Nick Antosca és a Milliárdok nyomában társ-producere, Lenore Zion úgy döntött, hogy Todd Grimson történetéből elkészít egy sorozatot. Igazuk volt: a végeredmény magáért beszél.
Los Angelesben járunk, a filmesek Mekkájában, ahol minden pincérnő sztár akar lenni, ahol úgy rajzanak a befutni vágyakozó ifjú tehetségek, mint darazsak a rántott hús fölött. A 90’-es évek neonreklámos, B horrorfilmes közegében nagy volt a tülekedés. A női rendezőket semmibe vették, Lynch éppen szárnyait bontogatja. Nem csoda, hogy ha felbukkan egy tehetség – pláne, ha az egy naiv, fiatal lány Brazíliából –, akkor ott van mit keresnie az öreg, minden hájjal megkent cápáknak.
A fiatal diplomafilmes Lisa Nova (Rosa Salazar – Alita: A harc angyala) is szerencsét próbálni jön a nagyvárosba, és ahogy Piroskára is ráakad a farkas, úgy őt is behálózza egy producer/rendező, Lou Burke (Eric Lange – Narcos). És Piroska története továbbra is párhuzamban van ezzel a storyval, mert ahogy a farkas bekebelezi a Nagymamát, úgy semmizi ki saját filmjéből Lisát Lou.
A sorozat tulajdonképpen itt kezdődik, mert Lisa bosszút forral, és szerződést köt egy boszorkánnyal, Boroval (Catherine Keener – Tűnj el!). A szerződés egyszerű: Lou szenvedni fog, Lisa pedig ezt-azt ad majd Boronak. Hogy mi ez az „ez az”? Hát, az később kerül tisztázásra.
Ettől a ponttól kezdve szabadul el a történet, és vesz egy olyan irányt, melyben mintha összekeveredne a „Rémségek kicsiny boltja”-nak és a „Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa”-nak hangulata. De a hangulat még nem elég a sikerhez, azonban a karakterek és a közöttük lepergő párbeszédek lassan kiemelik az átlagból az alkotást. A mellékszereplők érdekes, bár egyszerű karakterek, viszont remekbeszabottan festik meg a sorozat atmoszféráját, mely humorral, abszurditással ugyan, de egyre mélyebbre hatol a pokol bugyrai felé.
A képek sötétebbé válnak, a történések egyre keményebbek. Szürreálisan burjánzó növények, semmiből megjelenő ajtók mögött lakó, régmúltból előmerészkedő szörnyek egyre inkább egy elszállt utazás képeit idézik. Azonban mégsem futunk a Lynch féle „na, ezt már tényleg nem értem” állapotba. A történet nem esik szét, csak pszichedelikus lesz a javából. Boro egyre inkább rá akarja tenni a kezét (karmait?) Lizára, a bosszú-projekt ezerrel pörög és felbukkan valamiféle ellenbosszú is.
Ezen a ponton kell kiemelni a sorozat abszolút főszereplőjét a Lizát alakító Rosa Salazart, aki az elszállt események közben sem veszít üdítő flegmaságából, köszönhetően annak, hogy a rendezés végig fenntart valamiféle különös, távolságtartó, humorral fűszerezett nézőpontot.
A sorozat felétől, mintha valóban átlépnénk egy láthatatlan vonalat, szinten minden egydimenzióssá válik. Boro gonosz, Lisa szeretője szinte hülye, és maga Lisa is majdnem annyira kegyetlen, mint a boszorkány, aki macskákat hánytat vele. Azonban mindez nem válik zavaróvá, mert a körülöttük lévő világ is szürreálissá, rajzolttá válik. Talán pont ezek egyvelege teszi élvezhetővé, sőt szerethetővé ezt a sorozatot, – bár lehet, hogy a „szerethető” éppoly szürreális kifejezés ezzel az alkotással kapcsolatban, mint egy kanapé alakú fehér jaguár. Aki ezt nem érti, annak ott a sorozat, nézze meg. Megéri.
