Aki látta 1997-ben a filmet, annak semmit sem kell mondani a történetről. Ezért aztán érdemes rögtön rátérni a feldolgozásra. Két módon lehet egy nagy klasszikust helyesen feldolgozni: vagy szó szerint, vagy olyan újításokkal, amire a néző csettint, és azt mondja, hogy „na, ez igen, ezt megcsavarták rendesen”. Ebben a sorozatban nyoma sincs se eredetiségnek, se csavarnak. Az első rész után azon gondolkodik az ember, hogy vajon melyik középiskola másodikos diákja írta a forgatókönyvet. A gimis amatőr légkör úgy telepszik rá a részekre, mint valami pestis. De talán ez még nem lenne nagy baj. Jól van, egy ilyen sorozatot nem kell Spielbergnek (Ryan közlegény megmentése) írnia és rendeznie.
Azonban a helyzet sajnos fokozódik, ugyanis megjelennek a színészek. Persze ezek is tinik, és nagy valószínűséggel az órák utáni drámaszakkörben tanulták ki a szakmát. A lényeg, hogy egytől egyig rosszul játszanak. A felnőtt színészek pedig (valószínűleg, hogy ne lógjanak ki a sorból) megpróbálnak lezuhanni a szintjükre. De még ez is elnézhető lenne. A végső csapást maga a történet és a karakterek jelentik. A szereplők ugyanis mind hülyék, szempirítóan elkényeztetett, buta libák és kanok, akik nagyjából az egysejtűek szintjén kommunikálnak, gondolkodnak. Ha az ember zsebében nem nyílt ki még a bicska, akkor megnéz néhány jelenetet, ahogy ezek a gondolkodásra képtelen lények a legjobb mobilokkal dumálnak egymással miközben többtízmilliós terepjárókban furikáznak Hawaii útjain. Kész! Hova kerültem?
De talán még így is vannak, akik kitartanak. „Hátha jók lesznek a trancsíros részek”, gondolják reménykedve. Hát nem lesznek azok. Persze durvák, és kegyetlenek, de eközben értelmetlenek, szánalmasan rosszul játszottak és előadottak. ”A gyilkos valószínűleg közöttünk van”, mondja az egyik Nobel várományos. Akkor mit csodálkozunk, hogy a gyilkosságok is pont olyan hülyék, mint ők maguk?
A sorozatot talán még megmenthetné a vicc. Ha esetleg a harmadik rész környékén kiderülne, hogy mindez csak megjátszott komolyság, hogy majd jönnek a humoros jelenetek, az önmagukon röhögő színészek, hogy felbukkan a történet paródiája. De az nem bukkan fel sehol. Elment strandolni egy terepjárón. Ezért aztán marad az együtt tanakodó idegesítően ostoba, tenyérbemászóan kicicomázott kislányok és síkegyszerű kisfiúk tanakodása, akik azt hiszik, hogy felnőttek, de nem, miközben látni rajtuk, hogy a karaktereket játszó tinik is azt hiszik magukról, hogy színészek, de nem.
A sorozat azért pár dologra mégis alkalmas. Lehet rajta aludni. Lehet rajta bosszankodni. Röhögni is lehet – azt nagyon sokat, ha paródiaként nézi az ember. És persze meg lehet utálni az egész tinihorror műfajt is, ha végleg le akarunk számolni ezzel az életünkben. Egyet biztos nem lehet: horrorként élvezni azt.
Azért neki lehet kezdeni, mert versenyezni is alkalmas: ki hány részig bírta megnézni.
