Mostanában igen felkapottá váltak a Netflixen a spanyol, illetve olasz sorozatok, melynek okát kereshetnénk akár a hazai viszonyokhoz való jól adaptálhatóságában, a lenyűgöző mediterrán tájakban, a hallójáratokat simogató, ritmusos nyelvben vagy akár a meglepő, fordulatos cselekményben. Ám a Baby nemcsak az előbbiek miatt ejthet rabul, hanem lévén, hogy igen nagy falat ez a sorozat, a nézők torkán akadva, fulladásra késztetve szögezi le az embereket a képernyő elé, hogy aztán a harmadik évad végével lenyelesse a gombócot, és azt még jó sokáig emésztesse. Merthogy a Baby ilyen: kiszámíthatatlan, meglepő, fordulatos, izgalmas és szerethető. Olyan, ami a földbe tipor, oldalba rúg, majd felsegít a földről, megsimítja az orcát, hogy aztán megint lelökhessen a porba.
A Baby első két évada is olyan cselekménnyel szolgált, ami ezernyi kérdést hagyott hátra maga mögött; olyan elvarratlan szálakat engedett szétfoszlani a második évad záróepizódja, amit követően a nézők a torkukon akadt gombóctól csak tátogva tudtak folytatásért könyörögni. Aztán megérkezett a harmadik és egyben utolsó évad, ami olyan volt, mint egy hete a sivatagot járó embernek egy a semmiből előkerülő ivókút – rendre oltotta nagy adagokban a kíváncsiságot. Én legalábbis kiittam az egész képzeletbeli ivókutat.
Ám a sorozat úgy bánik a nézőkkel, mint a heroinistákkal, kis adagokban juttatja a szervezetbe a kellő extázisérzetet, de sosem túl sokat; az egyre nagyobb adagért könyörgést a folyamatos feszültséggel tartja fent. A Baby nézése közben szinte sosem merült fel bennem egy „Aha, ez várható volt” vagy egy ironikus „Hűha, erre aztán nem számítottam”, mert mindig szolgált valami váratlan fordulattal a cselekmény.
A Rómában játszódó történet már az első évad első részében belecsap a lecsóba, ekkor még meglehetősen gyengéden, ám a későbbiek folyamán olyan lendülettel kezdenek el a sorozat készítői pancsolni abban a bizonyos lecsóban, hogy látni sem lehet semmit a szétfröcskölődött ételmaradványoktól.
A történet középpontjában két gimnazista lány áll, Chiara (Benedetta Porcaroli – Teljesen idegenek) és Ludovica (Alice Pagani – Silvio és a többiek), akiknek megvannak a maguk magánéleti problémái, ám egy ominózus éjjelen berántja őket a mocskos és bűnös római éjszaka, amibe, bár önszántukból ugranak fejest, eleinte még nem is sejtik, hogy onnan kikerülni majdhogynem életveszélyes. A prostitúció illegális útjára tipegnek a csillogós magassarkújukkal, gondolván, hogy így majd az éj leple alatt – eleinte egy, az alvilág köreiben befolyásos férfi segítségével, később pedig már csak „felnőttesen” a kezükbe véve az irányítást, mindössze kettecskén – eldolgozgatnak a legkisebb feltűnést is kerülve, ezzel megteremtve maguknak egy igencsak stabil anyagi hátteret.
De az elsőre ártatlannak tűnő, titkos kis ügylet rémálomba torkollik, amikor egyre több embernek kezd feltűnni, hogy a két lány hirtelen lubickol az euróban.
A háttérben fenyegető magánnyomozók, aggódó szülők, zsaroló osztálytársak, illegális játszmák, bemocskolás, menekülés, identitáskeresés, megrontás, míg a felszínen csak a tökéletesség látszata. Csakhogy idővel kiderül, hogy vagy így, vagy úgy, de az összes család rohad belülről, akármennyire is próbálják kívülről aranyra polírozni. A kérdés nem az, hogy ki nevet a végén, mert itt ilyenről szó sincs – aki legelsőként villantja ki rosszindulatú hiúzvigyorát, az koppan rendszerint a legnagyobbat. A kérdés itt mindössze annyi, hogy ki bírja tovább összeroppanás nélkül az ördögi körforgást.
Ami pedig remek keretet ad az egész sorozatnak, az az egyik főszereplő, Chiara monológja, ami elhangzik az első évad első részében, valamint a harmadik évad utolsó részében is. „Egy csodás, átlátszó akváriumban élünk, de a tengerbe vágyunk. Ezért ahhoz, hogy túléljük, szükségünk van egy titkos életre.” A sorozat végén jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: megéri egy titkos életbe való burkolózás? Erre adhatnék személyes választ, de szerintem mindenki döntse el maga.
