fbpx
25 C
Budapest
kedd, június 15, 2021

A sorozat, ami életet lehel az élőholtakba: Sweet Home 1. évad (Netflix – 2020) kritika

Mint mindig, most is önvallomással kezdeném a kritikát: nagyon utálom a sorozatokat. A tévé előfizetésemet egyéb okok miatt azért mondtam le, mert akárhova kattintottam, mindig, mindenhol valaminek a folytatása ment, és ha sikerült is megcsípni valaminek az elejét, 3-4 epizód után már a falat kapartam, hogy mi a fenének kell az adott történetet a végtelenbe és még azon is túl elhúzni, mikor egy harmincperces frappáns rövidfilmben az egészet össze lehetne foglalni. Elég lesz nekem a Netflix meg az HBO Go, gondoltam én magamban naivan. Ott annyi filmet nézhetek, amennyit akarok. Aha. Ja. No hagyjuk.



A Sweet Home című koreai Netflix-sorozatot teljesen véletlenül találtam: a lányom japánul tanul, én meg csak annyit láttam, hogy az ismertetőben ázsiai arcok vannak, gondoltam, rápillantok, hátha jó lesz a gyereknek nyelvgyakorlásnak. A gyerek pontosan az emberevő szörnyekkel együtt bukkant fel a nappaliban, majd a borzadványos iszonyatosságra ügyet se vetve röhögve közölte, hogy elég rasszista hozzáállást képviselek, ha azt gondolom, hogy mindenki, akinek ferde a szeme, ugyanazt a nyelvet beszéli. Addigra viszont a Sweet Home reménytelenül beszippantott, és mint utóbb kiderült, nem csak engem. Az USA-ban pl. az első olyan koreai Netflix-termék volt, ami a nézettségi versenyben nemcsak hogy az első tízbe jutott, hanem a harmadik helyet is megszerezte, az eredeti webes képregény pedig több mint egymilliárd megtekintést kapott.

Sweet Home
Sweet Home 1.évad: Park Kyu-young, mint Yoon Ji-Su/ Kép: Netflix

A sorozat alaphelyzete unalomig ismert: beüt az apokalipszis, az emberek egy része elkezdi megenni az emberek másik részét, és egy csapat közönséges állampolgárnak valahogy túl kellene élnie a nehéz időket. Ezt a szituációt az alkotók beszuszakolják egy ronda, lepukkadt társasházba, ami eleve biztosít egy bizonyos kellemetlen, klausztrofóbiás érzést az egészhez, aztán indulhat a móka.

Miért tud működni ez az alapvetően elcsépelt sztori, és mi a koreai megközelítés titka?

A koreai megközelítés leghatékonyabb csodafegyvere maga a koreai megközelítés. Aki hajlandó a tizenéves korosztállyal érdemben szóba állni anélkül, hogy valahol a második mondat táján elsütné, hogy „ezek a mai fiatalok…”, varázslatos szubkultúrák nyomaira bukkanhat, az egyik ilyen pediglen a Korea-fétisizmus. A lányaimnak vannak olyan ismerősei, akik órákig, kizökkenthetetlenül képesek monologizálni számomra totál ismeretlen K-pop énekesek fizikai attribútumairól. Divatba jött a koreai nyelv, a koreai filmek, a koreai minden. (Dél-Koreáról van szó egyébként, Észak-Korea-fanokkal eddig nem nagyon futottam össze…) Mint megtudhattam, a koreai férfiarc csodálatosan szabályos és finom vonású, a koreai férfibőr pedig varázslatosan sima (a kapcsolódó egyéb megszerzett információkat itt most inkább nem is részletezném…).

Sweet Home
Sweet Home/ Kép: Netflix

A sorozat azonban a megbűvölt nőstény tinik statisztikai szegmensén kívül is működik. Először is az egész környezet nagyon „hangulatos”, a szó rosszabbik/jobbik értelmében. Ha egy átlag koreai lakótelepi ház tényleg olyan, mint ahogy a film bemutatja, akkor a Távol-Keleten sokan pont ugyanolyan rosszul élnek, mint a nyugaton (jé, nahát, micsoda meglepetés…), és a sorozat akár szatirikusnak is tekinthető. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az adott helyzetekre születő, genetikailag kódolt reakciókat (félelem, düh, öröm) hogyan formálja a számunkra ismeretlen kultúra időnként nehezen értelmezhető gesztusokká. Minden posztapokaliptikus sorozat kötelező kelléke a Kevésszavú Marcona, az Emós Tini, a Kommandóscsaj, a Lúzer Felnőtt, az Önfeláldozó Hős, az Intellektuális Civilizátor stb., de ezek egy szokványos amerikai filmben akkor is teljesen másképp fognak viselkedni, ha amúgy a meghozott döntéseik egyébként szükségszerűen sokszor ugyanazok.

A film képi megoldásai ugyanezeket a be nem avatottak számára nehezen megfogható, emiatt izgató kulturális különbségeket hordozzák. Láttam egyszer a Műcsarnokban egy tajvani kiállítást: több négyzetméteres, vallási szimbolikájúnak tűnő képeken Buddha-szerű emberi alakok mellett helyenként felbukkantak ilyenek, hogy Miki egér, Batman, elöltöltős mosógép. Magyarázatot, útmutatást a kiállítás nem adott. Szemmel látható volt egy egységes és nyilván fontos szerkesztési elv jelenléte, de itt véget is ért a tudomány. Soha nem fogom megtudni, miért akarta Buddha kimosni Batmant, hasonlóképp soha nem fogom megtudni, hogy a Sweet Home-ban mi mit szimbolizált pontosan. Biztos vagyok benne, hogy a sorozatnak minimum 60 százaléka úgy suhant el az agykérgem felett, hogy meg se érintette.

Sweet Home
Sweet Home 1. évad: Kim Nam-hee, mint Jung Jae-Heon/ Kép: Netflix

Ugyanakkor mint egzotikumra szomjúhozó átlagnéző, nagy örömömet leltem a fura, hagymázas szörnyekben. Hőseinknek ugyanis nem szimpla zombikkal kell megküzdeniük, és a helyzet sem arra a klisére épül, hogy akit egy szörny megharap, az automatikusan maga is az lesz. Szörny az lesz, akit felemészt a saját belső elégedetlensége. Nem olyan egyszerű a megoldás, hogy felhúzok egy falat és kecsesen beintek mögüle a zombihordának: bárki, bármikor szörnnyé válhat, azt viszont a lelki vívódás jellege határozza meg, hogy a szörny hogy néz ki (rengeteg fenotípust bemutatnak – helyenként nem épp a legszebb grafikai megoldásokkal, de akkor is), és a létrejövő szörny még csak nem is szükségszerűen agresszív. Sokrétű és nagyon izgalmas konfliktusokat hordoz, hogy érdemes-e szörnnyé válni (elvileg a szörnyek elpusztíthatatlanok), vagy inkább próbáljuk meg megőrizni az emberségünket, de az is, hogy emberként minden szörnyet ab ovo pofán lövünk, vagy az ártalmatlannak tűnőket békén hagyjuk – vagy esetleg kíméletlenül kihasználjuk. Nem magától értetődő, hogy a Jók azok, akik pszichológiai problémáikon erőt véve ellen tudnak állni az elszörnyesedés démonának, és messze nem igaz, hogy az Okosak és/vagy az Erősek jönnek ki győztesen a krízisekből – egy sokkal bosszantóbb, ámde realistább szcenáriót követve, aki túl sokszor keveredik bajba a Gyengék megmentése miatt, az előbb utóbb Tényleg bajba kerül.

Egy ilyen komplex történet elmondása nagy terhet ró a színészekre, akik teljesen hitelesen játsszák a szerepüket – akkor is, ha helyenként, főleg a kevesebbet szereplő mellékkarakterek esetében a képregény fíling azért nagyon erős. A főszereplő, Song Kang, aki az öngyilkos hajlamokkal küzdő főiskolást („Emós Tini”) személyesíti meg, tényleg az a bizonyos zabálni valóan sima és szabályos arcú koreai tiniideál, akikről a bevezetőben értekeztem, ehhez képest viszont meglepően jó az alakítása. Őt ellenpontozza a markáns, borostás Lee Jin-wook („Kevésszavú Marcona”), mi más lehetett volna a szentem korábban, mint fotómodell és koreai romantikus filmek Humphrey Bogart-jellegű sztárja, de a szerepre megint csak telitalálat. Lee Si-youngnál kigyúrtabb nőt rég láttam, Kommandóscsaj-figurája abszolúte hihető (egy tűzoltónőt alakít, aki megpróbálja kinyomozni, mitől omlott össze az ismert világ). Az Intellektuális Civilizátort Lee Do-hyun játssza, ő az életrajza szerint az eddigiekben minden filmjében a főhős legjobb barátja volt, valószínűleg ideje volt a váltásnak.

Sweet Home
Sweet Home 1. évad/ Kép: Netflix

A sorozat „horror” címszó alatt fut, de nekem valahogy nem tűnt se túl véresnek, se túl ijesztőnek. (A legtöbb vérkép azzal kapcsolatos, mikor az embereknek a szörnnyé alakulás kapcsán elered az orra vére.) A látványvilág inkább meseszerű és szimbolikus, az anime-kedvelők például semmilyen brutálisan szörnyűt nem fognak benne találni. (Legfeljebb a kalapáccsal szétvert fejű embert. Az mondjuk tényleg kicsit erős, de ha leátlagoljuk 10 részre, akkor elmegy.) Ja, és IMÁDTAM az intro-rajzfilmet. Ezek a kis animációk a kellően bombasztikus zenével minden ilyen sorozatban a gyengéim.

Sweet Home
Sweet Home 1. évad: Sang-ho Kim, mint Han Du-Sik/ Kép: Netflix

Ne higgyük, hogy a Sweet Home tökéletes, mert nem az. A sztoriban vannak bizonyos vérlázító logikátlanságok, ezek közül a legtöbb azzal függ össze, hogy képtelenek belőni, pontosan mikortól és mennyire elpusztíthatatlanok a szörnyek, de az is rejtély, hogy az emeleten tartózkodó szörnyek (nagyon kevés kivétellel) miért nem jönnek le, illetve a kint tobzódó szörnyek miért nem jönnek be. Egyes szereplők (főleg az Intellektuális Civilizátor) esetében sokszor rejtély, hogy az addigiakkal homlokegyenest ellenkező jellegű döntéseik mögött a forgatókönyvírók lustasága, valamilyen kötelező koreai népmesei elem vagy egyéb azonosíthatatlan tényező áll. Az első évad 10 epizódból áll, és kb. a hatodik körül veszíti el a lendületét, itt valószínűleg pontosan ebből az okból jön egy szerintem teljesen szükségtelen fordulat, ami felpörgeti az eseményeket és kiirtja a karakterek legnagyobb részét, majd az utolsó két epizód ismét többé-kevésbé működőképes, és a végén csak sikerül felkelteni a várakozást az egyelőre még nagyon bizonytalan második évad iránt. (A Netflix még nem kötött rá szerződést az alkotókkal).

Én személy szerint nagyon sajnálnám, ha a történet a felénél-harmadánál abbamaradna. Pedig, mint említettem, amúgy nagyon utálom a sorozatokat.


Hírdetés

LATEST