A Beckett megreformálja? Igen, mondanám, hiszen a szokásos üldöztetéses thrillerekkel szemben sikerül az egész helyzetet valahogy realistábbá tennie. Szabályosan azt érezzük, hogy mi is ott menekülünk Beckett (John David Washington) oldalán Észak-Görögország sziklás hegyei között, miközben teljesen idegen, helyi rendőrök vadásznak ránk valami olyan bűn miatt, amit el sem követtünk. A Beckettben akkor is süt a nap, amikor az élet kegyetlen, és az emberek körötted akkor is nevetgélnek, amikor te éppen az életedért küzdesz. Nem kellenek ahhoz sötét fények és szétpacsmagolt képi tónusok, hogy valami, a valóság olykor kegyetlen közömbösségével verje az arcodba: attól még, hogy neked most borzasztó, a világ nem áll meg.
A Szólíts a neveden című filmért Oscarra jelölt thai operatőr, Sayombhu Mukdeeprom – akinek a nevét inkább meg sem próbálom kiejteni – már-már önálló személyiségként élő képei olyan mélyen karcolják a valóságot és olyan híven adják át a zaklatottságot, hogy a néző szabályosan rosszul érzi magát, amikor Beckett küzdelmeit figyeli. Azokból pedig a szegény figurának jut bőven. Nem elég, hogy már szinte vakációjuk elején autóbalesetet szenvednek a szerelmével, utána még egy politikai összeesküvés kellős közepén is találja magát egy idegen országban, ahol gyakorlatilag senkit sem ismer. Na, ezért fontos az utasbiztosítás.
A pisztollyal lövöldöző gyilkosoktól igaz, hogy nem ment meg, de talán a helyi nagykövetség száma a kézügyünkben lesz és nem kell a mogorva, ámbár segítőkész helyiekre ráhozni a szívbajt, amikor fel akarjuk hívni megmenekülésünk zálogát. Mert a Beckett az üldözős-thrillerek minden gyakori elemét magában foglalja. Egyfelől ott van a folyamatos rohanás egyik helyről a másikra, az állandó élet-halál harc a körülményekkel, az átmeneti nyugvópontok, másfelől a tipikusan előforduló alakok, mint például a segítők, akik csak úgy tesznek, mintha segítenének, aztán elárulnak, vagy az értetlenkedő, de gondoskodó vidékiek és a véletlen szülte megmentők, meg persze a mindenre elszánt, rafinált merénylők is. Az alapanyagok már elegendőek egy izgalmas filmélményhez, az elegy pedig valahogy meg is ugorja a részei összességét.
Ennek kulcsát az időzítésben és a színészi játékban látom. Ferdinando Cito Filomarino olasz filmrendező első igazán nagy rendezése méltó helyen mutatkozott be a Locarnói Filmfesztiválon. Filomarino nemcsak rendezte, hanem saját korábbi ötlete alapján a forgatókönyvét is írta a Beckettnek. Látszik, hiszen valahogy az elejétől a végéig érezni rajta, hogy céltudatos kormányos vezeti a hajót. És még a zene is hozzátesz!
Igaz, hogy nem megy olyan thrilleri mélységekbe, ahová a borzongatós filmek rajongói szeretnék, és igaz, hogy egyeseknek talán túlnyújt bizonyos részeket, de pont ez a fél-mélység, ahová lekúszik, már elég arra, hogy a valótlan történeti szálak és koptatott írói tollak helyett valami eredetibbet, hihetőbbet mutasson ott, közel felszínhez. Márpedig a Beckett abban nagyon jó, hogy úgy kotyvasztja a sztorit, hogy ezeket a történéseket végig el tudom képzelni a valóságban is. A kimondottan akciómentes üresjáratok kellenek bele, mert ezek teremtik meg John David Washington zihálása közben a misztikumot, a „Mi a bánat van?” érzést, ami szinte végig belengi a sztorit, mire a végére kiderül, hogy miért lett célkereszt a fején, és a megoldás amennyire bátor, annyira ravasz módon zseniális.
Az külön jól áll a filmnek, hogy Beckettet nem emeli le a szuperhősös futószalagról és nem válik John McClane-né. Bár műfajban Jason Bourne közelebb áll hozzá, azonban mégsem teremt halhatatlan hőst főszereplőjéből, csupán hétköznapi leleményessége és erős túlélni akarása előtt hajt fejet, amikor sikerül átmenetileg meglógnia üldözői elől. John David Washington ebben pedig kitűnő partner. Már a Tenet és a Malcolm és Marie című filmekben is megmutatta géniuszát, de itt még egy fokkal meg tudja ugrani saját magát. Nagyszerűen áll neki az érzelmes visszafogottság, amivel életre kelti a lángoló szerelmes figuráját. Alicia Vikanderrel kitűnő közöttük a kémia. Félelmetes, ahogy a baleset után lemegy azokba az elképesztő gondolati mélységekbe, ahová egy ilyen szörnyű esemény után az ember szokott. Minden apró rezdülése és pillanata konzisztens a jeleneteken át, ugyanúgy abban a pillanatban is, amikor úgy dönt, eldobja az életét, ahogy akkor is, amikor minden erejével és kitartásával igyekszik megvédeni azt. Tökéletesen húzódik vissza, ahogy a kamera behatol legszemélyesebb szférájába. Őszintén, voltak pillanatok, amikor lélegzet-visszafojtva figyeltem, vajon mit fog szólni vagy tenni a következő pillanatban. A forgatókönyv is egész jól támogatja, nem fogunk belőle évek múltán sorokat idézgetni, de a film ettől még lehet érdekfeszítő és hiteles.
John David Washington mellett még a nagykövetségi tisztet alakító Boyd Holbrook (Narcos, Mindenkiből lehet hős) és a politikai aktivistát megformáló Vicky Krieps (Fantomszál, Idő) az igazán húzó nevek. Nem is véletlen, hisz mindkettőjüknek olyan jelenléte van a képernyőn, hogy ha nem szólnak egy szót sem, már akkor is tudjuk, hogy amint megjelennek, valami nagy fog történni. És történik is. Beckett rohanása Zeusz szikláitól Athénig tart, ahol egy politikai perpatvar kellős közepébe csöppenve kell, hogy megtalálja a számítását. Bár a megoldás módja maga zseniális, a vége valahogy egy kicsit mesterkéltre sikeredett, de mégsem annyira, hogy ne lenne élvezhető ez a majd kétórás, idegőrlő hajsza.
