Sydney Sweeney az Eufória óta az egyik legnépszerűbb színésznővé vált egy olyan filmipari közegben, amely erőteljesen támaszkodik a testkultuszra fiatalok esetében – láthatjuk ezt Jenna Ortega-nál is. A szőke nő médiaszerepe olykor megerősítést kap egy romantikus komédiában (Imádlak utálni) és kezd feloldódni a mainstreamben (Madame Web), viszont médiatudatossággal árnyalódhat a kép komolyabb filmdráma-alakításokkal (Reality). A fő hatáskör meglepően a horrorfilmek: Sweeney már tizenhárom évesen együtt forgatott John Carpenterrel és a The Ward-ot követően, még amatőrként számos B- és tévéfilmben alakított, míg megkapta a nagy teherrel járó, ikonikus horrorokból összegyúrt Szeplőtlen címszerepét.
Az apácás horrorskála új hullámos Máter Johannájától, a minden apácás filmek origóján, a Fekete nárciszon át a kortárs Apácaploitation feldolgozásokig kicsit mindenből szemezget Michael Mohan, a film rendezője. A szexuális elfojtás miatt felszínre törő vágycunami ezúttal nem ér partot, az erotikus töltet helyett inkább egy Rosemary gyermekét végletekig – már-már túlságosan – megidéző, reprodukáló alkotás születik. Egy igazi őrjöngős-véres film készült, amely nem hagyja cserben a horrorrajongókat, Polanski művének feminista olvasatát átvéve jelentéstöbblettel szolgál, a főszereplőt pedig hagyja kibontakozni.
Az apácazárdába frissen, messziről érkező Cecília nővér (Sydney Sweeney) ismeretlen, női közegbe való igazodása eleinte hozza a Sóhajok (Suspiria) hangulatát a történetsémával való egyezés miatt és csakugyan emlékeztet Argento kultfilmjére vizuális megoldásaiban, de közel sem annyira támaszkodik az expresszionista fényjáték túlzó, de lenyűgöző használatára. A Rosemary gyermekének komplex, lélektani ábrázolással felérő szín-játéka sem jellemzi a filmet: a Szeplőtlen erőssége az információadagolásban rejlik, amelynek segítségével Cecília nővér elveszettségével azonosulva a főszereplő és a néző együtt tudja megismerni az új környezetet és együtt ébred rá szörnyű titkokra. A félig idősotthonként funkcionáló zárda alatt katakomba húzódik, amely olyan titkokat rejthet, amelyek indokolhatják a Cecíliával történő különös eseményeket. A piros csuklyás apácákon kívül jóval megmagyarázhatatlanabb az újdonsült nővér teherbe esése, amely szexuális együttlét hiányában szeplőtlen fogantatást jelentene.
A dinamikus, jó pár hátborzongató jelenettel operáló építkezés erőssége mellett a főszereplőt játszó színésznő alakítása tartja egyben a produkciót, ugyanis erőteljes alakítása nemcsak összefogja a filmet, hanem széles mozgásteret biztosít a rendező számára. Sajnos Michael Mohan színészvezetése közel sem tökéletes és a félelemtől, kétségbeesésétől sugárzó Sweeney hangszálszaggató, féktelen ordítása – amit a néző közelképpel kap az arcába – eléggé belerondít az összképbe.
A horrortörténeti remekművek részhalmazait kombináló alkotás egy órán át tartja a tempót, a feszültséget, de sajnos utána kiütköznek a különbségek. A Szeplőtlen túl sok mindent szeretne egyszerre mondani, így semmire sem lesz elég ideje és a tartalmi mélysége válik kritikus ponttá. Az „elevated horror” korában az atmoszférikus szorongáson túl elengedhetetlen a műfaj filmjeinek többségében egy társadalmi feszültséget megtestesítő és levezető paradigma, egy végigvonuló szimbólum, viszont ez esetben nincs kibontva a vallás ösztönt zabolázó hagyományának kritikája és a régi intézmények modernkori elnyomó jellegének visszássága sem. A tartalmi megbicsaklás magával hordozza, hogy amint abbamarad az építkezés és konkrétumokra kerül a sor, a film meg sem közelíti az első órájának színvonalát.
Összességében Sydney Sweeney alakítása jelenti a film legerősebb pontját és annak ellenére, hogy inspirációs filmjeihez képtelen felérni, nem válik borzalmas, csalódást keltő alkotássá. Nem eléggé egyedi, konkrét, mélyreható, ezáltal nem képes elérni, hogy nézőjét hazáig kísértse, de a horrorfilmes mozifelhozatal nyertese lehet, akármennyire is kelt felemás érzéseket. Ezt követően könnyen lehet, hogy még jobban beindul Sweeney horrorszínész-munkássága és gyakran lesz említve Mia Goth, Kate Siegel, Anya Taylor-Joy és Florence Pugh mellett, akik ha nem is maradtak feltétlen a műfaj berkein belül, de innen indították karrierjüket, innen próbálták és próbálják ostromolni az álomgyár kapuit.
