Alapvetően nem rajongok a romantikus filmekért, mert a legtöbbjük klisés, elcsépelt és olyan elvárásokat ébresztenek az emberekben, amelyeket nem feltétlenül tud teljesíteni mondjuk egy mezei kisember. A lovas hintó, fehér galamb, ezer szál rózsa, drága és fényűző éttermek, illetve a külföldi utazások sokaknak hívogató lehet, de amíg valaki ezeket nem engedheti meg magának anyagilag, addig ezekből nem sok fog valóra válni.
Éppen az ilyen klisés, a valóságban nem sokszor megtörténő aktusok miatt nem vagyok elragadtatva a romantikus filmek többségétől – de azért azt bevallom, hogy vannak realisztikus alapú alkotások is, amiket én is kedvelek –, ám A fiúknak-sorozat eleinte egészen tetszett. A legelső részét még évekkel ezelőtt olvastam könyvben, amikor pedig kijött 2018-ban a Netflixen a megfilmesített verziója, eszeveszettül odavoltam az egészért. Aztán múltak az évek, átértékeltem pár dolgot, és rájöttem utólag, hogy mégsem akkora durranás. Majd jött a második rész (A fiúknak – Utóirat: Még mindig szeretlek, 2020), aztán most a harmadik, és realizáltam, hogy az első nem is volt olyan rossz a színvonalát tekintve az utóbbi kettőhöz képest.
Egyébként egy szín- és képi világában nagyon jól megformált filmsorozatról van szó, a jelenetek megfelelően vannak komponálva, így látványvilágában egészen kiemelkedő. Ám részemről körülbelül ennyi a pozitívumok listája.
Semmi gond nincsen egyébként az egyszerű történetfelépítésű filmekkel és könyvekkel, maximum csak annyi, hogy baromira unalmasak. Ugyanis, miután az ember élete x évében már megnézett rengeteg filmet, illetve elolvasott tengernyi könyvet, és már van képessége arra, hogy felismerje a folyamatosan ismétlődő, tipikus történet- és karakterbeli hasonlóságokat, akkor a huszadik ugyanolyan sémájú film és könyv után valami újra vágyna. Számomra A fiúknak: Örökkön örökké nem volt egy igazán felejthetetlen és maradandó alkotás, nem tudott semmi újat nyújtani.
A történet pofonegyszerű: a gimi legnépszerűbb focistája nagy félreértések és bonyodalmak árán, két filmrésznyi szenvedés után végre összejön a félig koreai, félig amerikai lánnyal, aki egy kedves, aranyos, bohókás, de visszahúzódó lány. Miután nagy nehezen sikerült egymásra találniuk, a film harmadik részére elérkezik a gimnazisták életének egyik legnagyobb fordulópontja, az első nagyobb választási lehetőségük addigi életük során: a továbbtanulás.
A főszereplőink, Lara Jean (Lana Condor – Alita: A harc angyala) és Peter (Noah Centineo – Charlie angyalai) úgy döntenek, hogy ugyanarra az egyetemre jelentkeznek, ám miután Lara Jean-t nem vették fel, más tervet választanak. Lara Jean egy másik, az eredeti egyetemhez közel lévő, másik oktatási intézményben tanul tovább, hogy viszonylag közel tudjanak maradni egymáshoz. Ám idő közben a végzős osztály ellátogat New York-ba egy osztálykirándulás keretein belül, ahol Lara Jean beleszeret a városba, és úgy dönt, hogy inkább ott folytatná tanulmányait. Ezzel csak egy gond van: ötezer kilométerre lenne így élete szerelmétől, és ezzel a döntésével felborítaná az addig kieszelt tervüket.
Az alkotás nagyrészt abból áll, ahogyan Lara Jean vívódik, Peter összetörik a lány döntésétől, s miközben próbálnak dűlőre jutni két szakítás között, a pár legnagyobb problémája az, hogy közös zenét találjanak. Spoiler: a film végére ez sikerül is, amire aztán romantikusan lassúznak egyet, merthogy nyilván, mint a legtöbb amerikai romantikus tinidrámának, ennek is happy end a vége. Azt hiszem, hogy nem mondtam újdonságot annak, aki már látott életében pár hasonló filmet. Ha pedig valaki mégis meglepődött e spoilert olvasva, akkor még nem látott elég amerikai romantikus tinidrámát.
Összességében egyébként egy tündéri filmről van szó, kikapcsolódásnak vagy fiataloknak (esetleg fiatallelkűeknek) remek választás, de aki inkább valami intellektuálisabb tartalomra vágyik, annak nem ez az alkotás a legjobb választás.
