Amint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk, november 25-én nyílt meg Trokán Nóra Mielőtt című fotókiállítása a Godot Kortárs Művészeti Intézetben. Beszámoló következik az azonos című fotóalbum bemutatásával egybekötött ünnepélyes megnyitóról.
A fekete-fehér képek színészekről készültek a színpadra lépés előtti órában. Olyan helyekre és pillanatokba engednek tehát bepillantást, ahova nemcsak a nézőknek, de még a rendezőnek sem igen van belátása, ahogy az a megnyitón elhangzott. Továbbmenve: más fotósnak sem sűrűn. Trokán Nórának alighanem könnyebben engedték színész kollégái, hogy e pillanatokban megörökítse őket, mint egy teljesen kívülálló fényképésznek. Bár mint Trokán a megnyitón elmondta, a képek egy része elkapott felvétel, a lefotózott színész nem vette észre, hogy lencsevégre kapják.
Az intimitás kulcskérdés e képek kapcsán, hiszen a felvételek a magánemberből szerepbe lényegülés pillanatait kapják el. Amikor a színész leveti hétköznapi álarcait és felölti a színpadra szólókat, amikor „szerepbe kerül”. E folyamat során ideig-óráig talán a kettő között, a semmiben is lebeg: ez az érzésünk támadhat a merengő tekintetű színészportrék láttán. Ha pedig nem a semmibe, akkor a tükörbe néznek a képeken szereplők, mely kétségkívül az arcokra fókuszáló fotósorozaton legtöbbször feltűnő tárgy. Nézik magukat, vajon hol tartanak az átlényegülésben. Vajon még hétköznapian vagy már színpadiasan áll a hajuk? Vajon csak a homlokukra, a bőrük felszínére ragasztották a mikroportot vagy már a lelkük is átöltözött?
A néző számára is érdekes lehet a tükrön túlra révedő tekintetekben elkapott átváltozási folyamat, a színészek számára azonban ennél jóval többről van szó. Az ő mikroportjuk Radnóti első eclogájának keresztje a fán („ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó”): tudják, hamarosan színpadra lépnek, és ez a hétköznapi ember számára talán soha nem tapasztalt szintű stresszt indít el bennük. Többen is erről írnak az albumban a képük melletti megjegyzésben, a legtalálóbban talán Alföldi Róbert fogalmaz: „Nincs semmi, ami segítene a félelmen, vagyis ahogy az idő halad előre, a rettegésen, hogy mi lesz, ha elkezdődik. Mert valahogy olyan érzés az egész, mintha az egész világ sorsa azon az adott estén, az esti előadáson múlna. Túlzásnak tűnik, de nem az. Ezt élem meg minden este, amikor játszom.” Ez a feszültség sugárzik Trokán Nóra képeiből az albumban éppúgy, mint a kiállításra nagy méretben kinyomtatott felvételeken. Egy új szemszög, ahonnan mostantól színházi előadást nézhetünk
A kiállítás december 5-ig tekinthető meg a Godot Kortárs Művészeti Intézetben, ahol a fotóalbum is megvásárolható.
