Hol is kezdjük? Talán a legelején. Alex Garland napjaink egyik legkreatívabb és legprovokatívabb filmjeit készítő rendezője. Olyan remekműveket köszönhetünk neki, mint az Expedíció vagy az Ex Machina. Emellett íróként sem lazsált és olyan filmek forgatókönyveit írta, mint a Napfény, 28 nappal később vagy a Dredd, amik mind egytől-egyig jó filmek, és pont ezért vágta mellbe a filmrajongókat az a hír, hogy Garland a Polgárháború megrendezését követően határozatlan időre visszavonul a filmezéstől. Nézzük milyen lett a Polgárháború, mostanáig utolsó munkája!
A történet szerint a nem túl távoli jövőben a polgárháború a feje tetejére állítja az USA-t, és a néző ennek a közepébe csöppen mindezt úgy, hogy semmit nem tud a katonai viszonyokról. Idővel annyi derül ki, hogy a Nyugati Erők katonái lassan elérik Washingtont, és az elnököt készülnek likvidálni. A főszereplőink négy elszánt újságíró, pontosabb haditudósító, akiknek a célja az, hogy hosszú utat megtéve eljussanak Washingtonba még mielőtt likvidálják az elnököt, hogy interjút készíthessenek vele. Viszont fogalmuk sincs arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk ezen az öngyilkos küldetésen.
A csapat tagjai: Lee Smith (Kirsten Dunst – Pókember, A kutya karmai közt), Joel (Wagner Moura – Narcos, A szürke ember), Sammy (Stephen McKinley Henderson – Dűne, Amitől félünk) és Jessie (Cailee Spaeny – Húzós éjszaka az El-Royalban, Devs) a fiatal, tehetséges fotós, aki haditudósítóvá akar válni, és akit a kezdeti nehézségek után Lee vesz maga mellé. Az igazság az, hogy ez az alkotás egy ízig-vérig disztópikus road movie. Ez a formátum pedig tökéletesen fekszik Garlandnak, aki mást sem tesz, mint hogy az egész film alatt provokatív kérdéseket szegez a nézőnek, és a moralitás kérdéskörét feszegeti. Hiszen végülis tanulunk az emberiség hibáiból vagy születésünktől kezdve belénk van ívódva a zsarnokság és a gyilkolás? Mi a morális szerepe a halált megörökítő fotósnak? Vajon a haditudósító egy szenvtelen megfigyelő, egy katona vagy talán csak maga a kamera? A film ezekre a kérdésekre nem ad választ, csak nekünk szegezi, ezeket a kérdéseket, miközben teljes sokkban szorítjuk a moziszék karfáját. Talán a fotós csak egy kényelmetlen állandó a folyamatosan változó helyzetben, ahol a túlélés a tét. Ahogy a filmben is látjuk, aki a kamera mögé bújik az a kamerává válik a háborús színtéren is. Vajon ezzel együtt elfogadható, hogyha elveszíti emberségét és moralitását is? Ilyen, és ehhez hasonló kényelmetlen kérdéseket szegez nekünk a film az utolsó másodpercekben is. Igazán letaglózó élmény.
Ez az alkotás egy mestermunka. Disztópikus, sokkoló, húsbavágó élmény, amihez elképesztően szép és élethű fényképezés társul, valamint kifogástalan színészi munka. Viszont ez a film sem hibátlan, mert amennyire előnyére tudja fordítani a road movie zsáner jellegzetességeit legalább annyi hátránya is származik belőle. Tényleges sztori konkrétan nincs, csak maga az utazás, és a karakterek között interakció is nagyon kevés, azok sem árulnak el a minimumnál többet a karakterekről, és azok viszonyáról. Emellett a katonai viszonyok egyáltalán nincsenek felvázolva. Minden és mindenki arctalan, tehát mindenből árad a feszültség, valamint a pusztítás, vagy az iránti vágy. Ennek következménye pedig az, hogy a néző nehezebben tud kötődni az eseményekhez. Azonban ezek a hibák nem törik meg a film flowját, és nem roncsolják érdemben az élményt, csak kicsit vékonynak érződik tőlük a film néhol.
Mindezt összefoglalva a Polgárháború az év egyik, hanem legfontosabb filmje csontig hatoló üzenettel a lázadó és forrongó világban, mert ebben élünk és, akár tetszik, akár nem egyre gyakrabban lehet olyan érzésünk, hogy a palló legvégén állunk, és ha csak egy kicsit is megcsúszunk vagy félrelépünk, az a saját magunk elpusztításához vezethet.
