A Hatalmas kis hazugságok kreátora, David E. Kelley új sorozatában ismét az eszményi életű felsőosztály titkokkal átszőtt világában keveri a kártyákat, amihez a rendezői székbe az Egy jobb világgal külföldi filmes Oscart nyert Susanne Bier ugrik be.
Bár a premier sokat sejtetően megteremtette a Hitchcock-i thriller hangulatot és szűkre mért fókuszával a fényképezése berántott, a széria a közepére nem tudta megtartani azt a fordulatosságot és összetettséget, amelyet elsőre ígért. Igaz, a végére feltámadt és hihetetlen csavarokkal operált, határozottan azt érzem, hogy egy kétórás mozifilmben ez sokkal jobban működött volna, de ehelyett felduzzasztották egy hatrészes minisorozattá. Na de ne rohanjunk ennyire előre.
A történet szerint a sztárpszichológus Grace Fraser (Nicole Kidman) és férje, a gyermek-onkológus Jonathan Fraser (Hugh Grant) kedvesen hibátlan életük egy tökéletes napjába nyerünk bepillantást. Fiuk, Henry egyenruhás elitiskolába jár, és mint az igazi előkelő ifjak, nem dobolni, nem gitározni, hanem hegedülni tanul. Életük legnagyobb problémái pedig kimerülnek abban, hogy a hegedűtanár mekkora tuskó és hogy a gyerek kutyát szeretne, de apuci nem engedi. Az elit élete persze addig szép, amíg valaki bele nem rondít, vagy ők maguk el nem rajzolják magukat. Hát itt lesz hideg és meleg zuhany is, miután az iskola egy növendékének az édesanyját, Elena Alvest (Matilda De Angelis) valaki brutálisan meggyilkolja. A bűntett kapcsán Jonathan Fraser is a gyanúsítottak listájára kerül, az innentől elinduló igazságszolgáltatási huzavona pedig rejteget egy-két öles meglepetést.
Susanne Bier ügyes rendezői megoldásokkal mutatja be, hogy az érinthetetlen manhattani család mennyire érinthetővé válik, és hogy a média mekkora előszeretettel cuppan rá a gazdagok végre valahára kiteregethető szennyeseire. Intelligensen és ravasz hozzáértéssel kevergeti meg a dramaturgiai kártyapaklit, hogy véletlenül se tudj és érezz előre biztosan semmit. Ha holtbiztos leszel valamiben, elbizonytalanít, ha valami túl bonyinak tűnik, ott végig teljesen egyértelmű a megoldás. „Hagynemondjam” továbbá, hogy tökéletesen sejtet. Végig a homályban tart és csak az egész évad legutolsó perceire fedi fel igazából a titkokat. Ez valami non plus ultra!
Bár a széria építkezése lendületesen indít, a közepénél lendületet veszt és az az érzése támad az embernek, hogy ebben a túl nagy kivárásban nincs semmi más, csupán ötlethiány. A sorozat forma egy filmmel szemben lehetőséget ad a karakterek elmélyítésére és a központi téma részletesebb bemutatására, de a Tudhattad volna középső három része nem tudott eléggé árnyalni, csupán redundánsan ismételgette ugyanazt a mantrát, az epizódok végi cliffhangerek pedig olcsó próbálkozásnak hatottak az érdeklődés fenntartására. Kérem szépen kikürtölni az éterbe a mindenkori sorozatkészítőknek, hogy egy langyos rész végére elhelyezett cliffhanger önmagában nem fogja felverni a nézők pulzusát, content kell kérem. Content!
Mindezek ellenére, mint krimi teljesen jól működik. A vágások észrevehetetlenül és finoman varrják egybe a szálakat, a képi világa és a fókuszt szűken mérő vágóképei pedig a zsúfolt, sarokba szorított érzést erősítik.
A sztori Hatalmas kis hazugságok spin-offnak indul, majd átkapcsol a családi idillből titokzatoskodó thrillerré. A fordulat tónusváltásait tanári módon követi el, csak ott kezdd el zavarba jönni, amikor átvált tárgyalótermi drámába, abból is egy gyengébbe. A záróepizód aztán hátra lép kettőt, ismét felölti a thriller-bokszkesztyűt és beveri a kegyelem jobbegyenesét úgy, hogy egy jó időre megszédít. És ebben Hugh Grantnek hatalmas szerepe van!
Az igaz, hogy felüdülés egy új szerepben, a gazdag és túlduzzadóan magabiztos férfi képében látni, legtöbbször mégis visszatér a szokásos bárgyú tekintetéhez és ártatlan szemrebegtetéséhez. Egészen az utolsó epizódig, ahol hihetetlenül finoman eljátszva akkorát vált, mint amikor ötösből véletlen visszahúzod hármasba és attól a kocsi elkezd felszállni. Hugh Grant brutális sebességre kapcsol és félelmetesen profi alakítást rak le az asztalra. Tényleg, emelem a kalapom. Nicole Kidman azonban egy kicsikét csalódás, bár jól indít és illik a karakteréhez a visszafogottság, az érzelmek palástolása, a többi részben rá kellett jönnöm, hogy ez sajnos a botoxbeavatkozás eredménye. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az egész sorozatban végig szinte csak csodálkozó arcot tudott vágni, meg olykor meghatódottat. Sajnos nagyon elnyomta az amúgy profi arcjátékát. A tekintete maradt egyedül és a gesztusai, azokban viszont verhetetlenek.
Donald Sutherland könnyedén veszi magára a Grace apját alakító, kikerülhetetlen nagy ember figuráját, akiről lerí, hogy bármire és mindenre képes azokért, akiket szeret. Állandóan belengi egy megközelíthetetlen tekintély, Donald Sutherland pedig erre hihetetlenül jól ráérez. A sorozat egyenletesen kiemelkedő teljesítményt nyújtó színésze Sutherland mellett a Fraser-fiút alakító Noah Jupe, aki csupán 15 éves kora ellenére már olyan filmekben kapott szerepeket, mint Az aszfalt királyai, a Honey Boy vagy a Hang nélkül. Az energiaszintben bekövetkező váltásai, az átélése és hitelessége minden pillanatban példás, bátran mozog és él a színen az Oscar- és Golden Globe-díjas színészek között. Igazi üde színfolt és csupa meglepetés ez a fiatalember.
A mellékszereplők közül, bár erősen jelen van az Édgar Ramírez megformálta Detective Mendoza, a karakter nem kap elég játékidőt, hogy kibontakozzon, ellentétben a ravasz ügyvédnőt alakító Noma Dumezwenivel, aki kitűnően kelti életre a hűvösen profi jogi képviselőt.
Addig nincs baj, amíg nem kezdjük azt hinni, hogy többek vagyunk, mint amik, üzeni valahol a Tudhattad volna, és ezzel egyet tudunk szerintem érteni. Na meg azzal is, hogy igazságot szolgáltatni kell, még akkor is, ha az igazságot a valóságtól egy manhattani lakás, látszólagos altruizmus és vastag bankszámla választja el. Mert a tehetős embereken jó csámcsogni, mert attól, hogy a média ország-világ előtt szétszedi őket és tönkreteszi ártatlan hozzátartozóik életét is, azzal ki lehet békülni, mert ettől helyreáll majd a világ rendje, meg, mert megérdemlik. Tényleg? Szerintem ennél semmi sem állhat messzebb az igazságtól. A világunk ambivalens, helyzetértékelésünk sokszor ambivalens, az emberek ambivalensek, és talán még maga az igazság is néha ambivalens. Főleg, ha az igazsághoz a narratívát Susanne Bier rendezi.
