„Az nem baj, ha félsz, ahhoz hogy bátor légy, egy kicsit félni kell”- bölcselkedett Dwayne Johnson, vagyis Will Sawyer a Felhőkarcoló című filmben.
Mélyen tisztelt Publikum! Önök szerint mi az, ami látványosabb egy felhőkarcolónál? Hát egy lángoló felhőkarcoló! Személy szerint nem gondoltam volna, de a tűz, a látványelemek közül ebben a filmben elsöprő sikert tudhatott magáénak. Jómagam nem vagyok hatalmas akciófilm rajongó, de azért számítottam a bevált klisékre: kevés érzelem, kőkemény zsarolhatatlan főhős, bunyó és fegyverek. És egy lángoló felhőkarcolóhoz hasonló csoda folytán mégsem így lett! A Felhőkarcolóval számomra megalkották az akciófilmek egy új kategóriáját, melyet az alábbiakkal tudnék jellemezni: emészthető mozi, érzékeny lelkeknek, sőt: Hölgyeknek is javasolnám, hogy nézzék meg, mert lerombolják a főhős betonkeménységét és a fegyver filmekben való öröklétét. Felmerül az egyébként jogos kérés és kérdés: Fejtsem már kis a zagyvaságaimat!, és hogy: Mi az, amiben mást tudtak alkotni? Miben nyilvánul meg a Felhőkarcoló mássága?
Will Sawyer (Dwayne Johnson) a munkájának élt, egészen addig, míg egy megbomlott elméjű férfi be nem robbant az életébe. Szó szerint. Ezzel a kőkemény felütéssel számomra meg is szűntek az akciós klisék. Aztán egy könnyed romantikus szál is kezdetét vette, amikor a robbantás után leendő felesége kezei alá kerül Will, kinek lábát, testét és még a Jóisten sem tudja, milyét helyre teszi az asszony. „Minden rendben lesz.” – mondta a hölgy (Neve Campbell) ezt az ars poeticanak is beillő bölcsességet. Aztán jöttek a gyerekek és a boldogság teljes lett, Will pedig biztonsági szakértőként helyezkedett el. Felhagyott az FBI-al és a túszmentéssel, az élete nyugodt és tökéletes. Morzsolhatjuk azt a könnycseppet! Ohh, te jó élet! Itt azonban következett egy olyan filmes fordulat, amire számítottunk, és amivel az alkotók leszámolni nem tudtak: Will-nek hamarosan újra harcba kell szállnia, noha ezt ő nagyon nem akarja.
A film jelentős erkölcsi tanulságot rejt magában: Mindnyájunknak van gyenge pontja. Csak társaink gyenge pontjára könnyen úgy tekintünk, mint holmi balgaságra. De némi önreflexió után, rájöhetünk a sajátunkra, és már nem is nyálas bölcsesség ez az egész, hanem maga a küzdés és az élet. Hiszen a gyenge pontunkért, legyen az egy szerető társ, két csodaszép gyermek, egy felhőkarcoló, egy adatokat tartalmazó rendszer, egy eszme, bármit megtennénk. Kicsit arra vágynék, hogy a nagyra becsült moziközönség számára a film egy megvilágosodássá váljék. No, de mielőtt ezen sorok íróját „nyálas”-jelzőkkel illetnék, elmondanám, hogy az akciófilm hozta azokat a látványos, tüzes, vad, pörgős, gyors, ugrós, mászós, küzdelmes, bunyós elemeket is, amik ebbe a műfajba nagyon kellenek, és gyönyörködtetik a szemet. Könnyen beleélhettük magunkat Will történetébe: áruló barát, nevünk tisztára mosása, megbomlott elme, kitartás, szülővé válás, ezek a meghatározó, szép és kevésbé szép események döntő többségünk életében jelen voltak, vannak és lesznek.
A cselekmény gyorsan, lendületesen halad, a para-érzést az elejétől a végéig fenntartva, “magyarázó” részeket mellőzve. Együtt másszuk a felhőkarcolót és szeretjük az asszonyt Will Sawyerrel. Alakítás-ügyileg egy komoly kalapemelés megilleti az ellenséget – Chin Han (bár nem volt egyértelműen gonosz), Pablo Schreiber, Roland Moller, Noah Taylor, Matt O’Leary – véleményem szerint ugyanis kiválóan játszották szerepüket. Felhőkarcoló helyett pedig a film felépített egy jófej, „ApuSzuperHős”-t, akit szerintem még többen kedvelhetünk. Azt gondolom, hogy olykor szükséges megreformálni a már meglévő műfajokat, bevonzani a moziba új arcokat, megteremteni a jövőbeli ideálokat. Dwayne Johnson kérdezte lányát és fiát: Kit szeret Apa? És most nőtársaimhoz fordulnék e soraimmal, és megcáfolnám saját magam. Nosztalgiával gondolva a pár órával ezelőtt látott filmre: a főhős tetovált, kisportolt teste hoz minket igazán a tűzbe. Az állás részemről a Tűz és a Test között döntetlen.
Soraimat azzal zárnám, hogy – végre valahára – fantasztikus volt látni egy akciófilmben, hogy a hős tényleg letette, sőt nem is emelte fel a fegyvert (legalábbis így emlékszem), hanem megvédte magát és azokat, akik a legfontosabbak számára: alkalmazva józan „paraszti” eszét, szakérelmét és testi-lelki-szellemi erejét. The Rock pedig producerként is elképesztően tehetséges. Egy-két erőltetett poén: asszonypajtás nem tudja újraindítani a mobilkészüléket, valamint az elengedhetetlen happy end azért némiképp ront az összképen, ettől függetlenül, nem sajtósként is szívesen látnám a filmet.
