Nagy-Britannia. Nigéria. Skinheadek. Ez a néhány szó akár egy átlagos nevelő célzatú filmre is utalhatna, amely végén a néző kilép a moziból és azt mondja: ”Hát igen, nem szabad így gondolkodni.” Ez a film azonban sokkal mélyebb ennél. 1960-tól egészen a ’80-as évekig nigériai gyerekek ezrei nevelkedtek angol családoknál. A fő oka ezen furcsa jelenségnek természetesen a pénz volt: az afrikai szülők nem tudták volna iskoláztatni gyermeküket, akik így otthont, oktatást, lehetőséget kaptak; az angol, főként munkásosztálybeli befogadó családok pedig állami támogatást kaptak szolgáltatásaikért. Ez esett meg a történet főhősével, Enitannal is, aki a Carpenter családhoz került megőrzésre. A film eredeti címe (farming – mezőgazdasági gazdálkodás, állattartás) jobban tükrözi a valós viszonyokat. A család némi túlzással csupán eteti és melegen tartja a jószágokat, azt a 6-8 afrikai gyereket, akik után megkapják a járandóságukat. Nincs gyűlölet, de nincs nagy szeretet sem.
A történet eddig talán szívszorító, de nem borzolja meg a nézők kedélyét. Azonban Enitan érzelmileg légüres térben élve bármit megadna azért, hogy valós emberi kapcsolatokat éljen meg, és, hogy gyökeret ereszthessen a társadalom kövei közé. De Enitan hosszú ideig nem talál rést a kövek között. Nigériába visszatérve nem csak ő, de szülei is ráébrednek arra, hogy a fiú afrikai gyökerei már kiszáradtak, de Angliában színesbőrüként szintén nem sok babér terem számára. A film valódi sarokpontja az a pillanat, amikor Enitan a hőn áhított kapcsolódást a város marginalizálódott kis csoportjában, a nyíltan rasszista bőrfejű bandában (Tilbury skins) találja meg. Mert Enitannak mindegy, hogy lenézik, hogy kutyának tartják, hogy megverik, hogy szégyellnie kell a saját bőrszínét, mindez nem számít, ha azok, akik ezt csinálják vele, észreveszik. Mert a hovatartozás mindent megér. Még az alapvető elveket is eldobja érte az ember. És Enitan feketeként skinhead lesz.
A film ezután az elvakultság egyre mélyebb rétegeibe vezeti a nézőt, aki megérti (nem tudja nem megérteni) Enitan-t, a tetteit, a vállalásait, és csak azért tördeli a kezét a sötét vetítőteremben, hogy valami nagy baj ne történjen. Nem könnyű mozi és nem könnyű üzenet, amit a film készítői átadni készülnek számunkra, de megéri megnézni, ha hátrahagyjuk a „nézzünk meg egy szórakoztató filmet” típusú elvárásainkat, és elég bátrak vagyunk belemerülni egy valós történet valós poklának valós bugyraiba. Hogy van-e belőle kiút, és mi az? Nem lenne igazságos, ha elárulnám.
