Ha kedves hobbimról, a jógázásról filmet forgatnék, akkor hasonló vonalon indulnék el, mint a 2018-as Skate Kitchen. Hogy miért? Mert vagány és áramló, szinte légies az atmoszférája. Teljes mértékben emeli a mozi értékét, hogy a szereplők a hétköznapokban is gördeszkáznak (valószínűleg napi szinten, szeretetből űzik azt), így ezáltal hitelesnek bizonyulnak. Az alkotás története, valamint az üzenete számomra értelmezhető, konkrét, jó értelemben véve egyszerű. Dokumentumfilm-szerű és alkalmanként reklám hatású. Egy életérzést reklámoz. Tinédzserkoromban hasonló hangulatban növögettem, mint amit az a körülbelül 100 perces film közvetít.
A többség körülöttem szívvel-lélekkel űzött valamilyen eszközös hobbit. Ki görkorival, ki deszkával, ki kosárlabdával, gitárral, én akkoriban rajz cuccokkal, mappákkal pörögtem, míg mostanság jógaszőnyeggel. Emlékeim szerint ezekhez a kedvtelésekhez tartozott egy életérzés, esetleg szubkultúrán alapuló közösségi létezés. A kamaszkor ebből a szempontból is meghatározó lehet. Tapasztalatom, hogy ritka az olyan, aki a későbbi évek során az akkori érdeklődése mentén tud érvényesülni, de már az is kisebb csoda, ha felnőttkorában egyáltalán azt vagy azokat a hobbikat képes megtartani, viszonylagos rendszerességgel működtetni.
Az aláfestő zenék illeszkednek a képkockákhoz, a történet is áramlásban van egy-két momentumot leszámítva. A főszereplő néhány kapcsolódásának vagy kapcsolódásbeli hiányának a részletezése túl sok. Például az édesanyjával való kapcsolatának ecsetelése. Szerintem ennek a témának a részletezése akasztja a filmet, persze az összhatás tekintetében jelentőséggel bír, hiszen fokozza a film, a történet igaziságát, emberiességét. Az átélt konfliktusok, nehézségek, szomorúságok, örömök, lázadások, a “coming of age” lényegiségét képezik. Imádtam a helyszín választásokat is, ahogy a főszereplő Long Islandből a még nyitottabb Manhattan-i térbe, nyüzsgésbe érkezik. Egy gördeszkaparkba, tök egyedül a deszkájával, a világháló segítségével indítva el ezt a kalandot.
A szereplők tekintetében a rendező azt nyilatkozta, hogy neki nem hivatásos színészekkel egyszerűbb dolgoznia. A Camille-t alakító Rachelle Vinberg játéka gyönyörű természetességgel suhan a film elejétől kezdve a végéig. Ügyesen viszi vászonra belső küzdelmeit, szorongásait, de boldogságát, vidámságát egyaránt, mikor például összetalálkozik a szenvedélyes és cserfes lánycsapattal, akik valami elképesztően bájos “girl power”-t testesítenek meg. Az általuk képviselt erő nem lehengerlő, se nem fölényeskedő mások irányába, hanem belülről fakadó, néha esendő, adott területen kitartó, szorgalmas, viszont mikor szükséges csajosan harcias. Ha a szereplőknek kívánhatnék valamit, akkor talán azt, hogy a filmben megjelenő lelkesedést, a gördeszkázásért való önmagáért valóságot őrizzék meg ugyanazon a területen vagy másra “menekítsék át” a jövő tekintetében.
