David Simon a Drót alkotója visszatér a drogok és rendőrség harcának feldolgozáshoz. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk az alkotás kontextusát érdemes ismerni azt az igaz történetet, amit feldolgoz. Baltimore napjainkban az USA egyik legveszélyesebb városa és ennek okai a kábítószer használatban gyökereznek. A drogok elleni háború kifejezést, még Nixon vezette be az 1970-es években és ez azóta az amerikai drogpolitika jelmondatává vált. Több évtizedes távolból talán kijelenthetjük, hogy ezt a háborút a drogok nyerték. A kábítószer elleni harc mély sebeket ejtett az amerikai társadalmon, aminek most legszembetűnőbb jele és következménye a Black Lives Matter mozgalom, ami alapjaiban rengette meg Amerikát.
A Miénk a város annak a nagy feladatnak a terhét veszi a nyakába, hogy megtörtént eseményeken keresztül tárja fel a vonatkozó folyamatokat, amik a társadalom széttöredezéshez vezettek. A sztori a Fegyvernyomozással foglalkozó munkacsoport (Gun Trace Task Force) körül forog. A baltimore-i rendőrség ezen osztályát 2017-ben kapcsolták le, majd tagjait elítélték korrupció, lopás és aktív drogkereskedelem miatt.
Az alkotás hat részben mutatja be egy több szálon futó cselekmény segítségével, azt, hogy hogyan zajlottak az események a való életben. Az FBI ügynökei a rendőrcsapat után nyomoztak, míg egy másik helyi hatóság a drogokat követte és ezekkel párhuzamosan még egy jogvédő is dolgozott, aki a túlkapásokat vizsgálta. A párhuzamos szálak mind más idősíkokon mozognak és így a mű egészen 14 évet ölel fel. Most ezzel pedig el is érkeztünk az első problémához. A készítők egyáltalán nem kézen fogva vezetik végig a nézőt az eseményeken, sőt még kapaszkodókat se nagyon adnak, ezáltal lesznek nehezen követhetőek a történések.
Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a készítők valamennyire alapoztak arra, hogy a fogyasztók igenis képben legyenek az eseményekkel, ami az USA-n kívüli nézőkkel szemben nem egy korrekt elvárás. A másik negatívum, ami felróható az maga a stílus mentesség és az ebből kinövő repetitív tempó. A történet maga száraz és steril és már a második résztől kezdve önismétlővé válik. Végig ugyanazok a dolgok váltakoznak: a bürokrácia és a kihallgatások párhuzamosan a munkacsoport tevékenységével és visszaéléseivel, többnyire rajtaütések formájában. Ami üde színfoltot visz ebbe az Wayne Jenkins (John Bernthal) karrierjének az elejétől való végigkövetése és a polgárjogi panaszokat vizsgáló Nicole Steele (Wunmi Mosaku) szálának sokrétű bemutatása.
Amellett viszont nem lehet és nem is szabad elmenni, hogy a fentebb említett negatívumok és lassúság ellenére az utolsó két részre igazán kiteljesedik és révbe ér. Teszi mindezt úgy, hogy a sorozat a lezárásig leköti a nézőt, mert bitangerős atmoszférája van, amihez sokat ad hozzá a helyszín is, hiszen Baltimore tényleg az a város, ahol semmi nem választja el a gettókat a mellettük lévő kertvárosi környezettől.
A karakterek is rendkívül profi módon vannak felépítve és kiaknázva. Mindehhez természetesen nagyon kellett a színészek jó teljesítménye is. Mindenki pontosan azt hozza, amit kell. Talán csak a Jenkinst megszemélyesítő Bernthal és a Sean Suitert játszó Jamie Hector lógnak ki felfele, mert ők az összes jelenetüket uralják, minden egyes pillanatban. Bernthal elsőrangúan hozza a már-már nyers erőből dolgozó brutális suttyót, aki igenis visszaél azzal a hatalommal, amit az egyenruha ad neki. A konklúzió ábrázolása és kibontása pedig igazi mestermunka. A bűnösök bár elnyerik méltó büntetésüket, mégis pont az a pesszimista, melankólikus következtetés a helyes, amivel zár az alkotás, mivel itt már rendszerszintű problémáról beszélhetünk, amit helyi sebkezeléssel nem lehet megoldani.
Összességében a Miénk a város egyben legnagyobb hibája és pozitívuma is a stílusmentessége, az, hogy mellőzi a katartikus pillanatokat és már-már közel dokumentarista módon mutat rá napjaink Amerikájának legnagyobb problémájára. Ezáltal kapunk egy minőségileg nehezen bekategorizálható és megosztó alkotást, amit a témája miatt érdemes látni, de talán kicsit maga sem tudja, hogy mi akar lenni végezetül.
