Soha nem gondoltam volna, hogy a kommunizmus (illetve annak nálunk is hosszú ideig toplistás extra light somlói galuskás változata) egyszer esztétikai kategória lesz. Márpedig az lett: immár retró sikk a lambéria meg a lakótelepi ajtó, melyek a hozzájuk hasonló belsőépítészeti gyöngyszemekkel együtt komplett filmeket elvisznek (vagy legalábbis igyekeznek elvinni) a borotválatlan hónuk alatt, gondoljunk csak a Drakulics elvtársra vagy az Űrpiknikre. A játszma erre húz lapot. Egy soha nem létezett, de csodálatosan szép tejbe-Grease Magyarországot varázsol elénk, ahol a Nemzeti Mém státuszú, pörköltes pálinkába révedő, szottyos fejű elvtársak simán megférnek a legvájtabb szemeket is kielégítő CGI-ban épülő Szabadsághíddal, a vasszigorral lecsapó Állambiztonság a lehetetlenül tarka női ruhákkal és 2022-es árnyalatú rúzsokkal, a Hruscsov-Brezsnyev korszak a karcmentesre renovált oldtimer Volgáktól hemzsegő, hangulatvilágított pesti utcákkal, és ez az egész miskulancia a fura, szimbolikus ízeltlábúakkal. Jobban belegondolva lambéria és lakótelepi ajtó nincs is. Még a tehenészetben kétségbeesetten (bár agrárszemmel nézve kissé céltalanul) ganézó értelmiségi kislányt bemutató képekből is hiányzik az a zsigeri lepukkadtság és redva fíling, ami a korszakban játszódó magyar filmeknek amúgy a sajátja. A klasszikus kommer motívumok épp csak valami sejtelmes ígéretet képviselnek, valahol a háttérben. Az előtérben az erős sminket viselő magyar történelem vonaglik, mint valami gumicsizmás Elvis. A játszma egészen különleges hangulatú film – a kérdés csak az, hogy a belbecs felnő-e a külcsínhez. A kritikát rövidre fogva: igen.
Markó Pál (Kulka János) ex-kém élete bővelkedik szerencsétlen fordulatokban: mikor nyugatra próbál szökni feleségével és újszülött gyerekével, a saját kollégája (Nagy Zsolt) buktatja le a határon. Később az asszony a hiánygazdaság áldozataként ázsiai influenzában meghal, mert nem jut gyógyszerhez, Markó pedig agyvérzést kap, és soha többé nem lesz önmaga. Évek múlva az áruló kolléga és felesége (Hámori Gabriella) már valahol a belügy-államvédelem-hírszerzés piramis csúcsa közelében járnak, és legfontosabb riválisukkal (Scherer Péter) együtt azt lesik, hogy a valagán is Lenin-érdemrendet viselő nagyfőnök (Szarvas József) vajon melyiküknek fogja átadni a kényelmes műbőr foteljét. Ekkor jelenik meg a Pravda legfrissebb száma, melyben az oroszok kéthasábos cikket szentelnek az öreg Markónak. Minden a feje tetejére áll: most akkor fontos ez az ember, vagy sem? Kavarja itten a látszólag ártalmatlan, félig rokkant bácsika, vagy nem kavarja? És vajon kicsoda, és főleg kinek dolgozik Markó állítólagos régi barátjának állítólagos lánya, a 110%-osan szende falusi kislány, Abigél (Staub Viktória)?
Lehet, hogy szimpla krimiként A játszma elbukna, hiszen millió fős mezőnyben versenyez. Lehet, hogy vannak kiszámítható vagy giccset súroló megoldásai. Lehet, hogy helyenként kicsit szájbarágós, nekem legalábbis nem hiányzott, hogy amikor a Nagy Kirakós darabjai a helyükre kerülnek, a vonatkozó képsorokat még egyszer lejátsszák, mintha a film komplett idiótáknak készült volna a hatvanas években. Nem feltétlenül hiányzott a csini keretes szerkezet sem. Ugyanakkor Köbli Norbert forgatókönyvéről most is csak azt tudom mondani, mint amit tavaly decemberben a Nagykarácsony alkalmával is: Magyarországnak végre van egy abszolúte hálivúdi kaliberű, ember- ÉS nézőbarát forgatókönyvírója, becsüljük meg nagyon. Csavaros kémmesét elég sokan tudnak írni, de olyan diktatúrás-besúgós történetet, melynek fordulatai az igazi klasszikusokat idézik, ugyanakkor minden karaktere valódi Homo sapiens, csak nagyon kevesen. Külön pluszpontot érdemel a történet azért is, mert nekem valamiért kimaradt az életemből A vizsga című film (mindenképp bepótolom!), és csak szezon végén tudtam meg, hogy épp most láttam a második részét – ennek ellenre A játszma önmagában is kerek egészet alkot.
A film központi alakja természetesen a Kulka János alakította karakter. Fazakas Péter rendező valami egészen csodálatos érzékenységgel kezeli azt a kényes témát, hogy a zseniális színész maga is stroke-túlélő, és a mai napig ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a filmbéli Markó. Köbl Markó szerepét kimondottan rá írta, és kijelentette, hogy ha ő nem játssza el, akkor nem játszhatja el senki más, a forgatókönyv megy a levesbe. Mikor Kulkát felhívta az ötlettel, a színész saját bevallása szerint elsírta magát. És mégis: egy pillanatra sincs olyan érzésünk, hogy a filmet előmelegítve a „szegényszerencsétlen exceleb” alá pakolnák. Nincsenek műkönnyek, meg „jó lesz az úgy Jani bátyám” meg „majd a régi dicsőség eladja”. Kulkának nem adtak indokolatlanul sok szöveget, de nagyjából ennyi engedményt kapott. Amit az arcával, a mozdulataival és a csendjeivel eljátszik, az a szakma csúcsa, nem Oscar-díjat érdemel, hanem valami olyan elismerést, aminek értelme is van, pl. örökös hely a legnagyobbak közt, kényelmes kispárnával.
Ilyen szembeszéllel igen nehéz nyerni, a többiek mégis megoldják. Kis túlzással a legutolsó statiszta is sziporkázik, de Nagy, Hámori és Staub tényleg úgy játszanak, mintha nem lenne holnap. Hámori a sajtótájékoztatón külön kiemelte, mennyire örül a film erős, összetett női karaktereinek, amilyeneket magyar filmben ritkán látni, Staub pedig elárulta, hogy kezdőként a nagy nevek társaságában először iszonyúan ideges volt – ami eleinte nagyon jól jött a „vidéki kislány úgy pislog Pesten, mint a vállon lőtt nyúl” imázshoz.
Az alkotók és a színészek valamennyien igyekeznek minden fórumon kiemelni, hogy a sztoriban a történelmi hűség huszadrendű fontosságú, és ez nem csak a már említett látványelemekre, hanem a konkrét történésekre is vonatkozik (ebben az alkotás a HBO-s Besúgóra hajaz). A lényeg a mindenkori elnyomó hatalom, a mindenkori törtetők és a mindenkori kisemberek egymáshoz való viszonya, az a folyamat, ahogy szépen, komótosan kivágjuk magunk alatt a fát, és hazugságainkkal megöljük a saját szabadságunkat, közben, mintegy mellékesen, a mások szabadságát lábbal tipró rendszert is masszívan bebetonozva.
A játszmát szívből ajánlom mindenkinek, elgondolkodtató, izgalmas, igényesen megcsinált film. Egyetlen szempontból hagyott bennem némi csekélyke rossz szájízt: van egy érzésem, hogy lesznek olyanok, akik propagandafilmnek fogják tekinteni, ezért indokolatlanul szidni kezdik, vagy épp irreális okokból az égbe magasztalják. Ez főleg annak fényében aggasztó perspektíva, hogy az alkotók nem győzik hangsúlyozni, mennyire örültek, hogy minden ötletüket megvalósíthatták, mert „a pénz nem volt akadály”. Nem jó ómen mifelénk ilyeneket mondogatni…. Ennél az alkotás mindenképp többet érdemel, bánjunk vele eszerint.
Utóirat: Mint ígértem, gyorsan megnéztem A vizsgát is. Nem kellett volna. Azóta nem tudom eldönteni, hogy A játszma az évszázad átverése vagy egészen különleges lélektani elmélkedés arról, hogy ugyanazokat az eseményeket több év elteltével ugyanazok a személyek hogyan élik meg – hiszen a története gyakorlatilag megegyezik A vizsga sztorijával. Mélázásra kevésbé hajlamosak vagy az egyiket, vagy a másikat nézzék meg, önmagában mindkettő lenyűgöző alkotás. Erősebb idegzetűek nézzék meg mind a kettőt, aztán hajrá, lehet gondolkodni.
