Vannak filmek, melyek azért készülnek el, hogy egy üzenetet közvetítsenek. Minden egyéb csak a küldetés beteljesítése után kerül előtérbe. A Kampókéz pontosan ezt a vonalat követi, kétes sikerrel.
A történet korántsem egyszerű. Aki nem figyel eléggé, az gyorsan belezavarodik abba, hogy miről is van szó. Ki? Mit? Mikor? Nem baj, figyelni kell, gondolja a néző, és belemarkol a pattogatott kukoricába. Egy dolog már az elején nyilvánvalóvá válik: ez a mozi fekete. Sok olyan amerikai alkotást ismerünk, melyekben a vezető szerepet (néha minden szerepet) színesbőrűek alakítanak. Számos kiemelkedően jó filmet hozhatunk fel itt példaként: Us/Mi, Get out/Tűnj el. Ez a mozi is feliratkozik a sorba, és már az első képkockákról kiderül, hogy itt nemcsak horrorról lesz szó, hanem a rasszizmusról és BLM-ről is. Azonban a két témát csak úgy lehet (érdemes) összekötni, ha azt okosan tesszük, mint a fent említett nagyágyúk.
Hogy ez sikerült-e az alkotóknak, az bizony egy komoly kérdés. Anélkül, hogy lelepleznénk a „meglepő fordulatokat”, annyi elárulható, hogy a történet egy festőről szól és Kampókézről, aki egyébként nem is kampókéz, hanem Cukrosbácsi (Candyman, akinek kampó van a keze helyén). Ez a két szál keveredik szépen lassan össze, de sajnos ez a keveredés nem sikerül igazán. Egyre több és több lyuk tátong a történetben, melyet a rendező még csak be sem akar tömni. Vegyük például magát a rémet, aki nem rém, viszont rémként viselkedik. Miért? Ha ötször kimondják a nevét a tükörben, akkor megjelenik és vérfürdőt rendez – valószínűleg Beetlejuice barátja lehet a szörnyvilágban. De persze többen kimondják (főként fehérek), és ilyenkor jön a horror. De, mármint: miért? Talán, mert haragos. Rendben, de akkor minek van ott a festő, aki egyre mélyebben keveredik bele a történésekbe? Mindegy, gondolja a néző, akkor borzongjunk ezerrel.
Csak sajnos ez a borzongás csak nem akar bekövetkezni. Mert ez a horror nem igazán félelmetes. Láttunk mi már ennél többet is, pláne, hogy itt nem látunk senkit, főként csak hallunk és sejtünk, mintha egy tv-s verziót néznénk. Az emberek random hullanak, de az egyszeri néző nem is érti, hogy ki által, és főleg miért. Csak úgy? Vagy bosszúból? Vagy mert Kampókéz is polkorrekt? A kérdésekre persze szépen lassan választ kapunk. Egyre több és több információt csepegtetnek a szereplők a történetbe, akik ezáltal addig-addig bonyolítják a mesét, hogy már tényleg nem értjük, ki kicsoda. Vagyis értjük, de ettől viszont az az érzésünk támad, hogy mindez túl van bonyolítva, péppé van rágva, és úgy van betáplálva a szánkba.
A színészek játszanak, de nem túl meggyőzően, a félelmetes jelenetek nem félelmetesek, a párbeszédek alföldsík egyszerűek. De nem baj. Ettől még lehet jó horror egy horror. Csakhogy még mindig nem félünk egy kicsit sem.
Sőt, ahogy halad előre a történet, egyre több rendezői fogást ismerünk fel más filmekből – felbukkan Harry Potter árnyjátéka is –, és mi egyre tisztábban látjuk, hogy ennek az egésznek a lényege az, hogy a színesbőrű élet is számít annyira, mint a fehér, és hogy ha azt nem tisztelik eléggé, akkor bizony jön majd a fekete Kampókéz, alias Cukrosbácsi, alias Beetlejuice, és jól megbüntet mindenkit. Persze még mindig úgy, hogy ne ijedjünk meg túlzottan a moziszékben ülve.
Hogy jó-e ez a film? Ki tudja? Az biztos, hogy torkig van tömve mondanivalóval, melynek talán áldozatul esett a műfaj, a történet, a színészek, a motívum, de lehet, hogy csak európai szemmel a felét nem értjük, és minden a helyén van, csak nekünk nem tűnik fel.
Ezt persze minden nézőnek egyedül kell eldöntenie, miután kisétált a moziból.
