Jason Blum – a Blumhouse Production alapítója – jelen pillanatban Hollywood egyik legnagyobb mágusa. Olyan filmek felett bábáskodott és vitt sikerre, mint a Paranormal Activity, a Látogatás, a Whiplash (ezért Oscar-díjra is jelölték), vagy legutóbb a Széttörve. Legújabb siker filmje, a Tűnj el!, nem csak a kritikusoknál aratott hatalmas sikert, de a kasszáknál is nem mindennapi eredményeket produkált.
A Tűnj el! egy mindenki számára ismerős és a többség számára kényelmetlen helyzetet mutat be, illetve csavar azon egyet. Alapból stresszes helyzet amikor szívünk választottja bemutat minket a szüleinek. Filmünk főszereplője, Chris (Daniel Kaluuya) azonban duplán izgulhat emiatt ugyanis színes bőrű, választottja (Allison Williams) és annak szülei (Bradley Whitford és Catherine Keener) pedig fehérek, ráadásul felsőbb osztályból valóak. Chris legnagyobb meglepetésére azonban a lány családja kitörő örömmel fogadja őt. Később, a családhoz vendégségbe érkező, szintén felsőbb osztály beli vendégek is túlzott kedvességgel és nyugtalanító kíváncsiskodással fogadják Chris-t. Ekkorra Chris már érzi, hogy valami nem stimmel és elhatározza, hogy kideríti miért viselkednek ennyire furcsán vele a fehérek és miért viselkednek még náluk is furcsábban a feketék.
A bevezetőben is emlegetett Blumhouse Production nagyon ért ahhoz, hogy egy hétköznapi szituációból, mindenkit érdeklő, misztikus horror filmet kanyarítson. Két évvel ezelőtt, a Látogatás-t is egy csavarral változtatták családi filmből, nyomasztó atmoszférával bíró túlélő horrorrá. Most pedig egy romantikus filmbe illő alapszituációból kanyarítottak pszicho-thrillert. Sajnos a végeredmény mindkét esetben felemásra sikerült. A Látogatás pozitívumaira és negatívumaira most nem térnék ki, lényeg a lényeg, hogy mind a kettőből akadt elég és ez összességében vegyes reakciókat váltottak ki belőlem. És ugyanezt érzem, most a Tűnj el! után is, habár ez esetben inkább a pozitívumok domináltak, de mégsem tudok úgy rajongani érte, mint azt a kritikusok nagy része teszi.
A rendező-forgatókönyvíró, Jordan Peele a felvezetésben lassú, ráérős tempóban bontja ki karaktereit és szépen fokozatosan adagolja a feszültséget is. A játékidő nagy részében pedig garantálom, hogy a legtöbben azon fognak agyalni, hogy mégis mi nem stimmel a családdal és, hogy mi lehet a vége csavar. Ezért pedig egy iszonyatosan nagy piros pont jár Peele-nek. Ellenben az utolsó fél órában, amikor elkezdünk válaszokat kapni a kérdésekre, úgy kezd el egyre jobban szét esni az addig precízen összerakott történet. Magával a csavarokkal és annak magyarázatával még nincs is probléma, viszont a felvezetéshez képest eddigre a film ritmusa kapkodóvá válik és megszaporodnak a logikai bukfencek is. A lezárás pedig lehetett volna ennél sokkal tökösebb, bevállalósabb is, ha Peele kevésbé veszi „happy end”-re az utolsó perceket.
A szereposztásba azonban nem tudok belekötni. A főszerepet játszó Daniel Kaluuya-nak nem volt könnyű dolga, mivel érzelmek egész skáláját kellett megjelenítenie a szerepe során, de szerencsére könnyedén vette az akadályokat és sikerült egy igen komplex alakítást letenni az asztalra. Bradley Whitford nyájas karaktere szintén igazi telitalálat, akiről a mézes-mázas álca ellenére lerí, hogy egy vérbeli szemétláda. Catherine Keener visszafogott alakítást nyújt, de pont emiatt igazán ijesztő a jelenléte.
