Az Idegenek világa még mindig nem az a tudományos szint, amire az idegen civilizációkról álmodozók várnak, mégis képes olyan elképzelhető képet festeni a lehetséges földönkívüli létformákról, hogy a nézők képzelőereje csak úgy ugrál örömében.
Már az Our Planet – Bolygónk csodái és a Társadalmi dilemma megjelenése óta világossá vált, hogy a Netflix fel tudja venni minőségi dokumentumfilmek tekintetében a versenyt a National Geographic, Spektrum vagy a Discovery Channel által uralt légkörben. Az Idegenek világa egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a „quality” dokuk ideje örök és a jövőben az ismeretterjesztés is legalább olyan fontos célkitűzése lesz a streamingcsatornáknak, mint a szórakoztatás.
Az űr már régóta foglalkoztatja az embereket, és gondolataink szárnyalása Carl Sagan világűrt bemutatni szándékozó sorozata óta még nagyobb erőre kapott. A korábbi mester és az 1980-as széria nyomdokain haladó világhírű asztrofizikus, Neil deGrasse Tyson tovább folytatta a sagani örökséget és 2014-ben útjára indult az új Kozmosz: Történetek a világegyetemről címmel. Az első évad rettentő érdekes módon dolgozta fel az univerzum és a földi élet kialakulásának folyamatát, végigkalauzolva nézőit a kezdet előtti nagy végtelenségtől a ma ismert civilizációnkig, és hamar nemzetközi sikereket elérve a világegyetemmel foglalkozó dokumentumfilmek egyik etalonja lett. A 2020-ban debütált második évad azonban elődjéhez képest kevesebb újdonsággal szolgált és a beharangozott földönkívüli planéták és idegen élővilágok bemutatása helyett hozott egy se füle se farka, de annál részletesebb tudományórát, ami Lehetséges világok címmel futva mindenről szólt, csak arról nem, amiről ígérte.
Az ezek után maradt hiányérzetet igyekszik ügyesen betömködni a Netflix négyrészes sci-fi-pszeudo-dokumentumsorozata, az Idegenek világa, mely még mindig nem azzal a részletes elmélyültséggel operál, ami után egy laikus sci-fi rajongó áhítozik, mégis egy fokkal közelebb kerül a témához és szigorúan tudományos módon boncolgatja, hogy milyen is lehet a földönkívüli élet.
A széria négy kitalált világot mutat be és nyújt betekintést azok lehetséges élővilágaiba, ÚGY, hogy a földön fellelhető természeti törvényességeket veszi alapul, ragaszkodva az állat- és növényvilágban jellemző formákhoz és sajátosságokhoz. Minden epizód amellett, hogy szemlélteti egy-egy planéta élővilágát, párhuzamot vonva bemutatja, hogy földbolygónk mely kiemelt példányának tulajdonságait vették alapul az idegen világok teremtményeinek megrajzolásához.
Az Atlas erős gravitációs mezője miatti sűrű atmoszférájában suhanó, hal jellegű, szárnyas növényevők egész életüket a légpárnák között repkedve töltik, míg a bolygó különleges rovarjai az égbe „felléghajózva”, a sólymokhoz hasonló zuhanórepüléssel vadásznak rájuk. A Janus kétarcú világának pókszerű lényei a skorpiók által alkalmazott túlélési technikákat használják és a levélvágó hangyákra jellemző faji változatossággal alkalmazkodnak, hol a csillagfény által folyton ért sivatagos, hol az örök sötétségbe burkolt, fagyos oldalon. A mézkalauz madarak tevékenységével párhuzamosan bemutatja, hogy különböző fajok szimbiózisa milyen hatással lehet a bioszférára. A két „Nap” által táplált Eden virágzó bioszférájának teremtményeivel igyekszik ábrázolni, hogy a növényevők és húsevők élettere máshol is folyamatosan váltakozhat a földihez hasonló évszakok ciklikusságának tekintetében. Negyedik állomásként pedig nem rest megmutatni, hogy milyen nehézségekkel járhat egy fejlett és intelligens földönkívüli civilizáció számára a bolygóközi utazás.
Ha sci-fi, akkor nagy a félelem, vajon elég monumentális lesz-e, vagy elég részletes? Ez esetben grandiózusságról nem igazán beszélhetünk, de a bolygók és az entitások bemutatása és ábrázolása igényes CGI-munka eredménye. Az űrbéli természetfilm nem lehetett volna ilyen látványos Beau Garcia közreműködése nélkül. A szakember olyan projektekhez keverte a vizuális effekteket, mint a Solo: Egy Star Wars-történet, Ready Player One vagy a Doctor Strange. Részletesség is csak módjával van jelen. Nem kapunk teljes leírást arról, hogy miért pont ilyen formájúnak kell lennie az entitásoknak, csupán funkcióiban és tulajdonságaiban ábrázolja őket a sorozat, nem mellőzve egy-egy evolúciós csapdát és élettani irracionalitást sem. Hogy miből gondolja az ember, hogy a Földön logikának tűnő irracionalizmus univerzális lenne, azt nem tudom, ezt a témában nálamnál jártasabb emberek biztos meg tudnák válaszolni. A magamfajta laikusoknak marad a rácsodálkozás, az „aztaa” és „odanézz” élmények, ebből pedig az Idegenek világa nem a spórolós fajta.
Majd 25 év telt el, amikor két svájci csillagász, Michael Mayor és Didier Queloz felfedezték az első exobolygót, (Pegasi b) amely egy Naphoz hasonló csillag körül kering. Alig 63 éve tart az űrkorszak és már mennyi mindent tudunk a minket körülvevő végtelenségről, másik oldalról mérve viszont már 63 éve éljük az űrkorszakot és még egy nyamvadt UFO-val sem találkoztunk, a világegyetemnek pedig akkora szeletét ismerjük, mint egy tengerből kiemelt vödör víz. Hogy mit hoz a jövő, azt senki sem tudja. Találkozni fogunk az idegenekkel? Eljönnek hozzánk? Mi megyünk hozzájuk? Minden és bármi elképzelhető, hiszen a világegyetem matematikájában a végtelen nem jelent mást, mint lehetőséget. Lehetőséget álmodni és lehetőséget, hogy az álmok valóra váljanak.
Ha kíváncsi vagy, milyen lehet más planétákon az élet, vagy rajongsz a csillagászatért, ezt a szériát neked találták ki. A szórakozás garantált, de előre szólok, intergalaktikus kíváncsiságodat nem fogja teljes mértékben kielégíteni.
