A filmkritikák 80%-a mostanában úgy kezdődik, hogy „Körmünket könyékig rágva vártuk már a Cápaevő zombik hatodik évadát, ami tuti 2023. legjelentősebb durranása, soha nem is volt még hozzá hasonló, aki nem fizet elő az X streaming csatornára, az holnapra meghal”. Ilyenkor az ember bölcsen bólint, és elraktározza az infót, hogy na, ezt se feltétlenül lesz muszáj megnézni. A Good Omens (Elveszett próféciák) második évadára viszont TÉNYLEG rákészült az egész család. Számoltuk a napokat, készítettünk be mogyorót és hasonló jókat, amikor pedig eljött a várva-várt dátum, leültünk a tévé elé, és addig-addig mondogattuk, hogy „csak egy részt még, annyi belefér”, hogy végig néztük az egészet. Nyilván nem „2023. legjelentősebb durranása, soha nem is volt még hozzá hasonló” de azért a maga műfajában nagyon jó.
A Good Omens első évada ugyebár Terry Pratchett és Neil Gaiman közös könyvére épült, és arról szólt, hogy egy angyal (Michael Sheen – Dolittle) és egy démon (David Tennant – Des) valószínűtlen barátsága hogyan menti meg a világot az Armageddon eljövetelétől, és a kiskorú Antikrisztustól. Klasszikus BBC stílusú Terry Pratchett feldolgozás volt, szórakoztató, szürreális, helyenként már-már Monthy Pythonba hajló narrációs és képi megoldásokkal. (Terry Pratchett, mint a kortárs brit irodalom utánozhatatlan jelensége önmagában megérne egy értekezést, ami sajnos menthetetlenül hagymázas fordítástechnikai fejtegetésekbe fulladna, úgyhogy ettől most eltekintenék).
A második évad kicsit „amerikaibb”, letisztultabb történettel és áramvonalasabb poénokkal. Az alapsztori szerint Aziraphale, az angyal, és Crowley, a démon békésen éli a számkivetettek életét a Földön (mi mást érdemelne az, aki megakadályozza Menny és Pokol legnagyobb sporteseményét, a világvégét), amikor a közutálatnak örvendő Gabriel arkangyal (Jon Hamm – Lucy az égben) váratlanul megjelenik London utcáin egy szál (nem túl nagy) kartondobozba öltözve, amúgy pedig tökéletesen tisztára törölt memóriával, és menedéket kér. Miközben a Fenti és Lenti köztisztviselők egymás sarkát tiporva igyekeznek foglyul ejteni a csúcs-funkcionárust, Aziraphale és Crowley nyomozni kezd az ügyben.
Az igazat megvallva maga a nyomozás, illetve főleg annak eredménye a legkevésbé érdekes az egészben, olyan jellegű enyhe utóízt hagy maga után, hogy „ezt is csak azért találták ki, hogy legyen mire felfűzni egy rakás zseniális, de nem feltétlenül összefüggő ötletet”. Ezek az ötletek valamennyien azt az ősi kérdésrendszert boncolgatják, hogy mi a jó, és mi a rossz, csinálhatunk-e jóvátehetetlen dolgokat úgy, hogy közben minden egyes tettünk „helyes”, gonosz tervek végrehajtása közben kerülhetünk-e erkölcsi fölénybe az erény őreivel szemben, és így tovább. A moralizálást két mellékszál támogatja (melyek együtt és külön-külön egyaránt jóval érdekesebbek és szórakoztatóbbak, mint a fősztori), az egyik Jób klasszikus története a Bibliából, a másik pedig abba a korszakba kalauzol, melynek legközismertebb terméke Dr. Jekyll és Mr. Hyde legendája. Ahogy egyre többet tudunk meg arról, milyen szerepet játszottak kedvenc természetfeletti lényeink a közismert történetekben, úgy jelenik meg a fekete és a fehér mellett a szürke négyezerötszáz különböző árnyalata, súlyos merengenivalókat hagyva hátra a kedves néző számára.
Michael Sheen és David Tenant már az első évadban is hatalmasat alakított, itt sem okoznak csalódást, egyszerűen nem lehet őket nem szeretni, sziporkázik köztük a kémia. (Aki még nem látta a páros Covid időszakban házilag forgatott sorozatát, a Staged-et, az sürgősen nézze meg, ezen kívül szívből ajánlom a velük készült interjúkat is, melyekből kissé meglepő módon egy démoni Sheen és egy angyali Tenant képe rajzolódik ki…) Jon Hamm, mint emlékeit vesztett, enyhén zavarodott angyal, szintén imádnivaló. Az összes éteri mellékszereplő is kiváló, a kedvencünk továbbra is Reece Shearsmith, az adminisztrátorrá lefokozott cinikus ördög. Az emberi mellékszereplők ugyanakkor jóval gyengébbek. Nina Sosanya és Maggie Service például remek színészek, de szerelmi történetük annyira gyengén van megírva, hogy nem tudnak igazán kibontakozni, és megint csak van egy „ezt is csak azért találták ki, hogy…” érzete a dolognak, ezúttal „kötelező meleg kapcsolat” vonalon.
A sorozat látványvilága, jelmezei, hátterei egytől-egyig szemet gyönyörködtetőek, igazi profi munkát láthatunk. (Vicces mellékinformáció: A történetben fontos szerepet játszó, Jon Hamm arcvonásait viselő arkangyal-szobrot a kellékesek tényleg kifaragtatták, mégpedig egy igazi olasz szobrászmesterrel. A stáb frászt kapott az élethű alkotástól, Hamm viszont könnyek közt köszönte meg, hogy még életében szobrot kapott.)
Akinek tetszett a Good Omens első évada, annak biztosan tetszeni fog a második is. Bár kissé talán túlságosan is igyekszik kielégíteni a rajongói elvárásokat, főleg ami a főszereplők viszonyait illeti, így is nagyon kedves, nagyon szívhez szóló, és ügyesen lavíroz az Élet Nagy Kérdései és a Totálisan Idióta Poénok közti igen keskeny ösvényen. Ezzel együtt remélem, hogy nem lesz harmadik évad: szerintem Azoraphelből és Crowleyból mindent kihoztak, amit ki lehetett hozni (meg azt is, amit nem…), ideje őket valóban nyugdíjba küldeni. Reményeim valószínűleg hiábavalóak: Gaiman úgy nyilatkozott, hogy csak a forgatókönyvírók sztrájkja miatt nincs még készen a sztorival.
