Vannak filmek, amik életre szóló élménnyel ajándékoznak meg minket. Amiket igazi nagybetűs mozgóképnek hívhatunk. Mindegy, hogy egyszer látjuk és az örökre elég vagy hatszor, mert újra és újra látni akarjuk a vásznon megelevenedő csodát. A lényeg, hogy mindenki tud olyan alkotást mondani ami valami teljesen egyedülállót adott neki. Számomra a Gladiátor egy ilyen film. Először tizenkét évesen láttam és rögtön magával ragadott. Azóta legalább háromszor, de lehet, hogy négyszer is megnéztem. Nem tudom. Igazából nem is számít. Amit viszont tudok és ami számít, hogy egyfajta „önismereti mérföldkőként” tekintek rá, aminek tükrében többek között nyomon követhettem a felnőtté válásomat is. Na de, kicsit félre téve rajongásom, lássuk miért is olyan remek darab a felvezetett alkotás.
Ridley Scott (Alien, Szárnyas fejvadász) filmje igazi epikus monstrum, Colosseumnyi lélekkel. Ráadásul egy „kézzelfogható” lélekkel. Ez teszi a maga nemében korszakalkotóvá. Nem egy történelemkönyv illusztrációja elevenedik meg előttünk, hanem maga a történelem. Ahelyet, hogy páncélokon megcsillanó napfénnyel vakítanának el minket, vért és homokot vágnak az arcunkba. És ezért a nyers őszinteségért, amivel a Gladiátor megjelenít, csak hálásak lehetünk. A fényképezés, a képi világ is az azonosulást segítik elő, tenyerünkben a kardot, homlokunkon az izzadságot és fogunk alatt a port érezve. Hans Zimmer és Lisa Gerrard muzsikája pedig csak fokozza a hatást, legyen szó dicsőségről, fájdalomról vagy fenyegetettségről.
A cselekmény remekül építkezik, szépen nő a feszültség és tisztulnak le a karakterek. Akik pedig mind egy szálig aranyat érnek. Ha csak a mellékszereplők táján nézünk szét, már akkor is nem mindennapi nevekkel találkozunk. Richard Harris (Férfias játékok) játékát önmagában is öröm figyelni, de párosa Crowe-val különösen szép pillanatokat teremt. Nem hiába, a forgatáson hamar barátságot kötöttek. Ezzel szemben Oliver Reed (Kezet nyújt a halál) első látásra utálta a főszereplőt, ám ez mégis a film javára vált. Kettejük jelenetei a fim esszenciáját tartalmazzák. Connie Nielsen (3 nap a halálig) talán az egyetlen, aki halványabban van jelen a vásznon, viszont ez nagyban köszönhető karaktere rögös útjának és színész társai remek formájának.
Nem utolsó sorban pedig itt van nekünk a film rendkívül emlékezetes protagonistája és antagonistája. Utóbbi vitathatatlanul a filmtörténelem egyik legjobbja. Joaquin Phoenix (Joker) hátborzonagtóan hozza az egyszerre szánnivaló és undorító figurát. Aki, ha őszinték vagyunk, sokunkban ott bujkál valahol mélyen. Az igazat megvallva, neki is kijárt volna egy Oscar-díj, de az erős mezőny nem kedvezett az ifjú császárnak. Ellenben Russell Crowe (Egy csodálatos elme) maximálisan megérdemelten zsebelte be a díjat. Játéka magával ragadó és csupa szenvedély. Akár egyedül is elvinné a hátán a filmet és még úgyis átlagfeletti alkotás vállna belőle. Azonban remek a szereplőgárdának, az atmoszféra teremtésnek és az egyszerű, ám remekül felépített cselekménynek köszönhetően a történelmi drámák kiemelkedő darabjaként könyvelhetjük el. És ebben talán a fentieknél is nagyobb szerepet játszik az, hogy képes földöntúli mondanivalóját két lábbal a földön közvetíteni nekünk.
