Sok mindent el lehet mondani, erről a filmről, csak azt nem hogy lapos. Lesz, aki soknak tartja, lesz, aki kevésnek, de egy biztos: „odapakol” a manapság a végletekig feltupírozott gasztronómiai sznobságnak. Bár a film besorolása vígjáték/horror ezektől olyan távol áll, mint a paprikáskrumpli a Wellington bélszíntől. Lehet rajta nevetni persze és van benne néhány decensen véres jelenet is, de aki látott már horrort vagy vígjátékot valaha az életében, az pontosan tudja, hogy ezek közül egyikkel sem találkozott a vásznon. Ez a film ugyanis szatíra. Mégpedig elég maró és remekbeszabott. Nem túl bonyolult és nem visz el filozófiai mélységekbe, de arra tökéletes, hogy felvillantsa azt az abszurditást, amely napjainkban a csúcsgasztronómiát átitatja.
A film főhősei a Hawthorne szigetre látogatnak el, ahol négy óra alatt elfogyaszthatják életük menüjét. Mindezt egy vagyonért: 1200 dollár körül. Ennyi pénzért, nyilván helyben és frissen fogott kagylókat, kézzel köpült vajat és szálanként termesztett búzakalászokat vár el az ember. Azonban hamar kiderül, hogy itt még ennél is többről van szó. Az étterem csúcs séfje ugyanis kifejezetten arra kéri a vendégeket, hogy ne egyenek. Helyette ízleljenek. A néző pedig lassan felfogja, hogy ez nem egy meghívás egy gyilkos vacsorára (egyébként ebben is van valami), hanem egy elképesztően görbe tükör az előtt, hogy mivé korcsosulhat egy alapvetően jó dolog: az evés. A konyhát Chef Slowik (Ralph Fiennes – A Grand Budapest Hotel, Schindler listája) vezeti. Személyében felfedezzük a könyörtelen művészt, azokat a művészieskedő, magukat végtelenül komolyan vevő, szélsőségesen önmegjátszó alakokat, akiket nem egy TV műsor főszereplőjeként már régóta ismerünk. A katonás rend, a megalázó szinten megjelenő konyhai engedelmesség gyorsan bevezet minket a szatíra hangnemébe.
Ezt tovább erősítik a vendégek is, akik mind egy szálig (vagyis egy szál kivételével) olyan tipikus alakokat jelenítenek meg, akik legyekként repdesik körbe ezt a világot, miközben éppen repkedésükkel tartják fent azt. Ott látjuk az asztaloknál a bunkó, sikkasztó, élvhajhászan költekező üzletembereket, az abszurditásig beképzelt ételkritikust, a „mindegy mit eszek, csak drága legyen” milliomost, a síkhülye, de nagypénzű színészt. Ott ül az egyik asztalnál a főzni ugyan nem tudó, de fanatikusan rajongó, meglehetősen buta, önálló gondolatokra képtelen szépfiú is, aki boldogan megenné a kutyaszart is, ha azt a séf tálalná fel neki. És ott van (a történetben persze ott kell lennie) a közember is. Ő Margot (Anya Taylor-Joy – A boszorkány, A vezércsel), a nép leánya, aki az egészen úgy röhög, ahogy kell, és aki ki meri jelenteni, hogy nem eszik olyan ételt, amit fel sem ismer, aminek nincs íze csak szaga.
A film valójában itt kezdődik. A menü (ahogy a film is) fogásokra van felosztva, és a fogások egyre inkább vezetnek be mind a hipermarhaság, mind a séf tervének egyre sötétedő világába. Már az első fogás után kiderül, hogy a séf sem elégedett a világgal, önmagával, az egész pénz által fenntartott neveséges cirkusszal. De nem tudja levetkőzni a szakmai büszkeségét. Ez a momentum a film egyik kis ékszere. Chef Slowik ugyanis a végletekig halálosan komolyan veszi saját magát és azt, amivé vált, miközben ebből minden áron ki akar törni, ezért aztán egy különleges menüt állít össze, mégpedig olyan vendégeknek, akik valamilyen részt vállalnak, vállaltak abban, hogy ez a művi, szánalmas világ egyáltalán létezhet. Ha komolyan veszik ezt az egészet, akkor egyék is meg. Ugye?
Anélkül nem lehet tovább írni, hogy ne lepleződjenek le részletek, így talán azt érdemes megjegyezni, hogy a színészi játék kellően hatásos. Fiennes és Taylor-Joy jól hozza a formáját. A képi világ jól komponált, és a rendezés elég tempót diktál ahhoz, hogy egy pillanatig ne unatkozzunk. A film nem túl bonyolult. Nincs túl sok szerteágazó mondanivalója, és a megoldás is igen egyszerű: az, ami művi és természetellenes, az idővel el fog halni, néha egyenesen azok keze által, akik megalkották és kihasználták ezt az álságos világot. Ennyi. Éppen ebben van ennek a mozinak az ereje. Nem bonyolítja túl, de ad egy olyan hangulatot, mely képes fennmaradni még akár napokig is. Nem kategóriákkal, de mégis több, az átlagos szatíránál, vagy egy akármilyen átlagos filmnél. Mindez azért, mert a rendező, Mark Mylod (aki az Öröklés 13 epizódjának rendezésével már letette a voksát a minőség mellett) mondani akar valamit. És mond is.
