A rendszerváltás előtt Bulgária utolsó kommunista vezére Todor Zhivkov volt. Majd 35 éves uralkodása alatt egy korábban ismeretlen politikai és gazdasági stabilitást, egy szerény, viszonylagos jólétet hozott létre, ügyesen lavírozva a szovjet és nyugati hatások között. Az ország ugyan nem a „legvidámabb barak” volt, de közel nem volt annyira elnyomóan diktatórikus, mint az elvtárs országok „éllovasai”.Természetesen ez közel három évtized távlatában teljesen máshogy értelmezhető, mint azoknak, akik benne éltek. Míg egyesek fellendülést és stabil létezést láttak, addig mások elnyomást és a szabadság korlátozását a politikai ideológia elnyomó súlya alatt. Voltak, akik fiatalságuk legszebb éveit töltötték az országban ekkor, mások azonban menekültek volna, de hiába. A Viktoria ezt a sokoldalúságot próbálja elmesélni a női lét prizmáján keresztül, de sajnos összeroppan saját ambíciójának súlya alatt.
A történet fő alakja a címadó lány, Viktoria, aki köldök nélkül születik meg, ami a film kettős értelmű szimbolikájának állandóan jelen lévő megnyilvánulása: Viktoria nem kívánt gyermek, legalábbis anyja részéről, és egyben tökéletes megtestesítője az ideális szocialista gyermeknek, aki nem függ az anyától. A film három felvonásban dolgozza fel politikai és társadalmi gondolatait. Láthatjuk a lány születését, és a politikai és ideológiai mozgolódást körülötte; megtekinthetjük, hogy a kommunista párt és Zhivkov kedvenceként miként cseperedett egy gőgös, elkényeztetett kislánnyá; majd tanúi lehetünk a rendszerváltást követő jellemfejlődésének, ahogy a családot már nem az államban, hanem otthonában keresi.
Maya Vitkova producer, rendező és író az elsőfilmesek közlési kényszerének csapdájába esik: túl sokat akar mondani, a vágás rovására. A 155 perces debütáló alkotása esetenként mintha melaszban úszkálva araszolna fináléjához, lassú, lírai jeleneteket vegyítve szürreális szegmensekkel, minimális dialógussal, és néhol sajátos és remek fekete humorral. A történet 90-100 percben egy nagyon elgondolkodtató és frappáns mű lehetett volna, így viszont egy túlnyújtott, bár értékes nyitánya csupán egy ígéretes karriernek. (Már ha az önmegtartóztatás erényét idővel elsajátítja Vitkova.) Imena Chichikova fantasztikusan kelti életre Boryanát, az anyát, akinek emigrációs terveinek tesz keresztbe a kislány születése, annak ellenére, hogy mindent megtesz ezért. Chichikova bús, fekete szemei tökéletesen átadják azt a reményvesztettséget, amit a rádöbbenés hordoz magával: Bulgáriában marad, és gyermeket hoz a világra. Vitkova kiváló szimbolikával és apró, sokszor nem is túlzottan kiemelt elemekkel mutatja be a nő lelki világát: például a WC-tartályban hűtött kólát iszogat és dohányzik titokban Szabadság-szobor alakú öngyújtójával gyújtva rá.
A terhesség elkerülése érdekében minden aktus után fel-alá ugrál, illetve egy bizarr szóró-pumpával kísérli meg kiöblíteni testét – hiába. A poronty világra jön, de nincs köldöke, ami felkelti Todor Zhivkov érdeklődését. Elvégre a szocializmus szimbóluma lesz Viktoria, és egy nap eljöhet az idő, amikor a gyermekek anyáiktól függetlenül fejlődhetnek ki, hagyva az asszonyokat szolgálni az országot. Kilenc évvel később Viktoria már forródróton kommunikált keresztapa-szerű kedvenc politikusával ,aki a végtelenségig kényezteti az ifjút. (Kifejezetten érdekes egyébként, hogy itt, valamint későbbi, tinédzser korában a rendező unokahúgai alakítják Viktoriát.) Zhivkov mindent megad neki, míg most már állam közeli pozícióban dolgozó szüleitől eltávolodik. Az egyik szürreális, de annál találóbb álomjelenetben például a lány köldökéből elindul egy köldökzsinór, és összekapcsolódik az állandóan az ágya mellett tartott telefonnal, kihangsúlyozva függését és kapcsolatát Zhivkovval és a kommunista Bulgáriával.
Így tehát Viktoria mindent megkap az államtól, amitől gőgös lesz, és állandóan színpadiasan visszaél privilégiumával, gyakran megalázva és/vagy terrorizálva társait. Állandóan kedves és jólelkű orvos apja, akit Dimo Dimov egy mindig jelen lévő odaadással és melegséggel kelt életre, továbbra is szereti lányát, de Boryanát egy dologra emlékezteti: az elszalasztott szabadságra és az elnyomásra. A rendszerváltással azonban feje tetejére áll az egyre cseperedő lány világa, tinédzser korára pedig elveszve keres kapcsolatot családjával, szimpátiára lelve néma nagymamájával, akire végtelenül haragszik Boryana, kihangsúlyozva, hogy nem „anya ő, hanem párttag”. A film végül is három nőtípust demonstrál a szocializmus előtti, alatti és utáni időszakból, bár sajnos csak felületesen vesézi ki őket. Egyrészt apró mozzanatok, hosszas tekintetek, kis megnyilvánulások remek betekintést engednek abba a világba, amit ezek a nők láthattak, másrészt viszont a hosszú, önismétlődő jelenetek és vágás nélküli, lassú szakaszok tompítják a hatását, a végére már-már az érdektelenség peremére tolva a nézőt. A szürrealitás és a keserédes humor kiválóan kerül alkalmazásra, de mivel mintha állandóan a víz alatt próbálnának járni, kevés válik igazán maradandóvá vagy jelentőségteljessé.
Nagy eséllyel a mű sokkal többet jelent annak, aki látta Bulgáriát ebben az időszakban, vagy legalábbis élt egy ilyen rendszerben, de az apró mozzanatok kiválóan fedik fel az érzelmeket és érzéseket. A vontatottsága azonban szinte már fizikailag húzza vissza a filmet valódi potenciáljától, ami kifejezetten szomorú, mert eszméletlenül kreatív, ütős és vagány ötletek vannak benne, vegyítve a politikát a feminizmussal, megtekintve a szociális helyzeteket és a társadalom pszichéjét is. Ettől függetlenül érdeklődve várom a rendező következő projektjét, csak remélem, hogy levonja a jelenlegiből a következtetéseket.
