Mostanában olyan boszorkányos filmek és sorozatok kerültek előtérbe, ahol a boszorkányok tulajdonképpen jók, gondoljunk csak az Átkozott boszorkákra, a Harry Potter-sorozatra, a Boszorkányok elveszett könyvére vagy a közkedvelt tini horrorra, a Sabrinára. Ám Roald Dahl regénye még a klasszikus formában, vagyis egyértelműen gonosz mivoltukban ábrázolta a címbéli karaktereket, így remélem, senki sem várja, hogy a végén megjavult és boldog boszorkányokat kap, mert akkor ez nem az ő filmje lesz.
A Boszorkányok című 1983-as regényének Robert Zemeckis (Forrest Gump, Vissza a jövőbe) rendező általi feldolgozása immár a második próbálkozás, az elsőt 1990-ben a zseniális Anjelica Huston főszereplésével mutatták be, ami ma is igen szép százalékon áll a Rotten Tomatoes-on.
A történet szerint a főszereplő Hős kisfiú szülei halála után a vidéken élő, karakán nagymamájához (Octavia Spencer) kerül, ahol rájönnek, hogy a környéken felbukkanó, megtévesztően kedves és elegáns nők boszorkányok, akikről a nagyi meglepően sokat tud. Sebtében elutaznak, hogy ne legyenek a banyák közelében, ám pechükre pont arra a helyre keverednek, ahol a Nagy Főboszorkány (Anne Hathaway) összegyűjtötte összes társát, hogy ördögi tervét valóra váltsa és az összes gyereket eltűntesse a Föld színéről…
A film abszolút nyertese nem más, mint Anne Hathaway, akin látszott, hogy a sok bűbájos, kedves, drámás és szerelmes szerep (kivétel a Csaló csajok) után lubickolt a gonosz Főboszorkány szerepében. Persze a CGI sokat segített, hogy a megszokott bájos pofi helyett egy sokkal visszataszítóbb lényt lássunk, de kétségtelen, hogy kellett hozzá Hathaway mimikája, vicces akcentusa és remek testbeszéde. Számomra tökéletes Főboszorkány, már csak miatta is újra fogom nézni a filmet.
Az egyik kedvenc filmemért Oscar-díjat nyert Octavia Spencer (A segítség) hozza a formáját, remekül alakítja az okos, jó kedélyű és talpraesett nagymamát. A szállodaigazgató Stanley Tucci a kisujjából kirázta szerepét, bár kár, hogy csak keveset volt a vásznon, több idő is juthatott volna neki.
Meglepő módon számomra a film legidegesítőbb része maga a gyerek főszereplő, Jahzir Bruno (Atlanta) volt. Vagy tátott szájjal próbált szomorúnak tűnni – de inkább csak egy benyugtatózott statisztának tűnt –, vagy nem is tudom, mit csinált, mert olyan sztoikus fejjel nézett folyton a kamerába, hogy nálam kiérdemelte az utóbbi évek egyik legrosszabb gyerekszereplője címet – pedig ha valamit, az amerikai filmekben aztán a gyerekszereplőket nagyon jól el szokták találni, gondoljunk csak a Stranger Things-re vagy az Az első részére. Szerencsé(m)re egész hamar „eltűnt” a képernyőről és onnantól sokkal jobb karakter lett, pedig csak egy CGI karakterré vált – vagy talán pont ezért.
Új technikákkal, új szereplőkkel és persze a mai normáknak megfelelő szereplőválogatással Zemeckis elkészítette a Boszorkányok frissített verzióját a mai kor gyermekeinek és nem a régi filmen felnőtt generációnak. Ugyanis bármilyen csodás is Hathaway, Anjelica Huston alakítását felülmúlni nem tudta, mert ő már a megjelenésével is olyan félelmetes atmoszférát teremtett, amire Zemeckis filmje nem volt képes, de a jó hír az, hogy nem is akart. Szerencsére Hathaway nem is próbál Huston nyomdokaiba lépni. Nem másolja vagy próbálja másolni a Főboszorkány ’90-es verzióját, hanem egy másik megközelítést alkalmaz, ami egyben sokkal szórakoztatóbb is. Az ijesztő részeket a CGI-ra bízták és ettől ez a film nem lett kevésbé jó, mint elődje, csupán más.
