Én személy szerint, imádom a komolyabb filmeket és láttam is pár felkavaróbb darabot, de nem sok után tudom azt mondani, hogy ennyire mélyrehatóan felkavart volna. Persze vannak az örök klasszikusok, mint a szintén Aronofsky (Anyám!, Fekete hattyú) rendezésében létrejött Rekviem egy álomért, de az is más. Felkavaró, tragikus, drámai és még sorolhatnánk, de valahogy távolibb, mint A bálna. Eredhet ez abból a tényből is, hogy kamara jellege van a filmnek, de szerintem inkább a történetben rejlik a megoldás.
A 21. századi Moby Dick
A történet szerint Charlie (Brendan Fraser – A múmia, Doom Patrol) elég komplikált életet élt, aminek az lett az eredménye, hogy több, mint 200 kilósan, egyedül él egy lakásban. És haldoklik. A történetnek összesen öt főszereplője van, akik mind részt vesznek Charlie utolsó napjaiban. Velünk együtt. Ezek a napok pedig minket is felzárkóztatnak és megtudjuk, hogyan is jutott el oda túlsúlyos főszereplőnk, ahova…
Az egyetemi oktató feleségét és nyolcéves lányát (Sadie Sink – Stranger Things) hátrahagyva a szerelmet választja egy fiatal férfival, akit kitagadott a családja. A fiatal férfi azonban nem tudta feldolgozni ezt, így öngyilkos lett. Charlie ezt a tragédiát pedig az evéssel kezelte. Szépen lassan elzárkózott a világ elől és csak ő, az étel és egykori szerelmének hűséges testvére tartja vele a kapcsolatot. Online órákat továbbra is tart, természetesen kamera nélkül, de még a pizzafutárnak is a postaládába teszi a pénzt és csak azután megy ki, ha látta, hogy tutira elhaladt az ablaka előtt.
Egy szomorúan magányos életbe csöppenünk.
A halálnak egyre közeledő időpontja miatt felveszi a kapcsolatot a lányával és még egy hittérítővel is többször beszél. És ekkor minden valahogy meghitté és nyugodttá válik annak ellenére, hogy viták, ijedelmek és nézeteltérések is bőven vannak az elkövetkező napokban. A feszültség néha kézzel fogható, ahogy a szégyenérzet is. Olyan komplikált helyzeteket és érzelmi állapotokat vezet fel a film, amiket mindannyian ismerünk, de nem gyakran beszélünk róluk.
A bálna története, akár a miénk is lehetne…
Ha nem vagyunk elégedettek magunkkal.
Voltak páran, akik bizony kinevették vagy elborzadtak Charlie egyes jeleneteitől, pedig a film azért annyira jó, mert aktuális. Szó van benne magától értetődően az elhízásról, hogy ma már nem csak a bulémia lehet egy boldogtalan élet szemmellátható jele, hanem a túlsúly is. Charlie szempontjából látva a történéseket megérthetjük, hogy mennyire nehéz egy tőle undorodó társadalom előtt megmutatkozni. És nem, ezzel nem a body positivity-t és egyéb kampányokat akarják erősíteni. Egyszerűen közlik a tényeket. Túlsúlyosként a sok lenéző tekintet ritkán fog egy instabil embert elindítani a jó úton.
Ha tudjuk milyen a társas magány.
Charlienak ott van Liz (Hong Chau – A menü, Watchmen), aki elvesztett szerelmének a testvére. Kitart Charlie mellett, együtt élik meg a gyászt és azt, hogy Charlie a halálba eszi magát. És hiába alakult ki egy nagyon jó kapcsolat a két ember között, hiába szeretik és törődnek egymással. Ő valójában egy ápolónő, egy bejárónő, akivel közben szoros barátság alakult ki. Persze nem csak ő van Charlie életében. Ott van az osztálya, a pizzás, közben érkezik a hittérítő, Charlie mégis egyedül van, mert nincs kinek beszélnie. Persze beszél emberekkel, de nem tud megnyílni, nem tudja kifejezni önmagát. Amire pedig végre sikerült megtalálni a módját az önkifejezésének, addigra már meg voltak számlálva a napjai.
Ha tudjuk, hogy a család állandó.
A film legszebb jelenete szerintem az volt, mikor exfelesége meghallgatta Chralie mellkasát, majd otthagyta pihenni a fejét. És az évek óta egymással nem beszélő házaspár elmerengett a múlton, a szép emlékeken. Az életük drasztikusan megváltozott, mindketten lecsúsztak, de egy valami nem változott. Az az összetartó erő, ami láthatatlanul is egymáshoz kapcsol két embert. A házasság, a család és a gyerek. Szörnyen megható volt látni, amit a valóságban is kellene látnunk sok elvált ember között. Persze ide tartozik az a komoly kár, amit a lányában okozott és ami miatt annyira szomorú a film. Hiába „utálja” az apját, hiába viselkedik nevetségesen, akkor is az apja marad. A legvégén is.
Csak írjatok valami kibaszott őszintét…
Charlie kérése a diákjai felé, hogy valami őszintét írjanak. És mennyire igaza volt. A semmiségnek tűnő mondatoknak súlya lett, ha eljutott megértő fülekhez! Az őszinteséget pedig élesben is láthattuk a film során, amikor a végéhez közeledve Charlie számonkéri Thomast. A Bibliával a kezében képes azt mondani egy férfinak, hogy az, akit szeretett azért halt meg, mert az nem keresztény. És itt főhősünk agya elborul néhány percre és kérdőre vonja az etikusság nagymesterét, amiből az a meglepő tény derül ki, hogy pont ugyan úgy irtózik Charlie-tól, mint mások. Érdekes.
Ha én megfogadnám Charlie tanácsát, akkor őszintén mondom, hogy undorítóan szép volt a film. Nem a kövérség volt az undorító, hanem az élet és a szép pedig az emberek benne. Nyálas, meg klisé, de mindannyian tudjuk, hogy nagyon nehéz tud lenni az élet. Magunk miatt, mások miatt, vagy csak úgy. Ami miatt azonban azt merjük mondani, hogy szép is lehet, azok a körülöttünk lévő emberek, akik mindig tudnak egy pár pillanatnyi boldogságot csempészni a napjainkba.
Üveges tekintet
Azt hiszem a fentebb leírtak alapján egyértelmű, hogy nagyon tetszett a sztori, de ehhez nagyon sokat hozzá tett az, ahogy megalkották. Az első szembetűnő dolog, hogy nem szélesvásznú a film. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy megmaradjon a kamara jellege a filmnek, hogy leszűküljön a tér, amit nagyrészt Charlie tölt ki. Sokkal nagyobb ereje van minden mozdulatának ebben a leszűkült térben, szinte mi is „meghízunk”. Ezt olyan jeleneteknél lehet igazán érezni, amikor Charlie mozogni próbál. Lehajolna, felakar venni valamit a szemétszedőjével, a konyhában mozog, bármi. Ennek köszönhetően pedig még inkább együtt tudunk érezni a főhőssel, hiszen érezzük, ahogy szorongat minket a tér.
Persze nem csak Arnofsky mesterműve a film ezekkel a megoldásokkal, hanem a színészeké is. Mindenkié. De. Brendan Frasert én kissé kétkedve figyeltem, mert tudtam, hogy öt perces tapsvihart vívott ki a szereplésével és általában az ilyen hírekben nem bízom. És milyen jó, hogy kétkedve mentem, mert így kétszer is leeshetett az állam a tehetségén és elhivatottságán. Egyértelmű, hogy mindenki szíve-lelke benne volt a filmben.
Összeségében
Ha valaki szeretne valami igazán megrendítőt nézni és szótlanul ülni egy film után vagy fél órát, akkor csak ajánlani tudom a filmet. A film bármelyik traumatikus helyzete megeshet velünk is, mert 21. századi problémákat látunk. És szerencsések vagyunk, ha azt mondhatjuk, hogy látjuk és nem éppen átéljük.
