péntek, március 29, 2024

Trending

Hasonlóak

Boogie Nights (Boogie Nights – 1997): Filmkritika

Paul Thomas Anderson a film forgatásának idején 27 éves, és túl van már a Hard Eight (magyarul A szerencse zsoldosai) címet viselő, Cannes-ban versenybe került rendezői debütjén. A Hard Eight munkálatait behálózó állandó alkudozás és veszekedés a producerekkel azonban igen keserű tapasztalatokat eredményezett rendezőnknek, az utómunkálatok során konkrétan kizárták a vágószobából, a végleges címet átírták a beleegyezése nélkül, a bemutató után pedig a kiváló kritikák ellenére sem szavaztak neki bizalmat, a marketingre tehát szintén csak egy kisebb összeget fordítottak, a film így csak kevés mozinézőhöz juthatott el. Anderson pedig megtanulta, ahogyan azt egy interjúban elmondta: „jó filmet készíteni csak a munka fele”.

Boogie Nights 

A Boogie Nights esetében adja magát az analógia, a pornófilmgyártás és a filmgyártás, azon belül is inkább a mainstream filmek iparának párhuzamba állítása. Ezen a vonalon elindulva akár azt is mondhatnánk, az egész film egyfajta elmélkedés a tömegfilmeket készítő rendezők lélektanáról, esetleges ambícióikról és kétségeikről. Jack Horner (a szerepével teljes mértékben elégedetlen Burt Reynolds) minden tekintetben a nézői igények kielégítésén dolgozik, még akkor is, amikor álmait megvalósítva filmszerűbb erotikus alkotásokat készít, hiszen az akció és az aktus késleltetése még mindig csak egyszerű összetevők a néző primer vágyainak kielégítéséhez. És mégis, ahogyan azt Dirk (Mark Wahlberg, aki ezelőtt a film előtt inkább rapperként volt ismert, mi szerencsénkre már csak színészként találkozhattunk vele) egy a filmbeli díjátadón mondott beszédében egyszerűen megfogalmazza: „Mindig lehetünk jobbak!”. Ez az, ami folyamatosan frusztrálja és motiválja is Jacket, aki még annak ellenére is, hogy tudatában van saját pária szerepével, a társadalom egészének fokmérőihez képest kíván rendkívülit, elismerésre méltót alkotni. „Filmtörténelmet fogunk írni!” – mondja a limuzinban a félresikerült kísérletet megelőzően. A kérdés csak az, miért nem alkothat Jack igazán minőségit, miért nem válhat valóra az „igaz és helyénvaló és drámai” film forgatásáról szóló álma? Itt pedig újra felbukkan a párhuzam a tömegfilmmel, Jacknek, még ha van is érzéke a relatíve minőségibb történet vagy alakítás kiválasztásához (Dirk nem csak nemiszervének méretével tud többet későbbi vetélytársánál), egy valódi művészeti alkotás létrehozásában az általa választott ágazat szabályszerűségei gátolják meg. Anderson azonban itt sem ítélkezik a karakterei fölött, ahogyan később sem, mert megtudjuk például a filmen belüli dokumentumfilmből, hogy mozgóképeik rengeteg ember tetszését nyerték el, sőt, sokan hálás köszönőleveleket írnak, mivel úgy érzik, a filmek segítségükre voltak szexuális életük rendbehozatalában, tehát Jack és csapata valamilyen módon mégiscsak társadalmilag hasznos műveket készítenek. Szintén érdekes még ebből a szempontból Jack celluloid-fetisizmusa, ami a nézői igények kielégítését mint célt tekintve indokolatlan, ugyanakkor itt fontos még megjegyeznünk, hogy Anderson maga is a filmszalag-hívők táborát erősíti, ez tehát egyfajta kapcsolatteremtés.



A Boogie Nights családi film, vagyis inkább családfilm. Jack házában és környezetében ugyanis kialakul egy nagy családi és egy szűk családi kör is. A szűk család tagjai közül Dirkről és Amberről (Julianne Moore) is tudjuk, hogy széthullott, diszfunkcionális családokból kerülnek Jackhez, hogy ott felvegyék azokat a szerepeket, amiket eredeti otthonukban nem állt módjukban. A film eleje óta tisztában vagyunk azzal, hogy Dirk életéből pont a gondoskodó anya figurája hiányzott, Amber tragédiája pedig az, hogy válása óta nem találkozhat a gyerekével, tehát ezentúl a klasszikus családmodell üresen maradt szerepköreinek helyét töltik majd be egymás életében, anya és fia lesznek, Jack már egyébként a film elején is „csodálatos anya”-ként beszél Amberről, de létrejövő köteléküket az első forgatáson lefolyó aktusukkal pecsételik meg igazán. Az új család másik „gyereke” Rollergirl (Heather Graham), az apa szerepét pedig Jack tölti be, akinek bár a múltját nem ismerjük, szépen lassan rájövünk, hogy mire is van szüksége: egyszerűen nyüzsgésre és társaságra, ezen igénye nyomán pedig kialakítja maga körül a nagy családi kört is, a különböző mulatságok állandó társaságát.

Boogie Nights

A nagy család (Jack ismerősei) karakterei közül a film sokakkal foglalkozik behatóbban is, mondhatni Anderson itt az altmani mintát követi. A Boogie Nights így válik képessé arra, hogy egy társadalmi szerepkörről pontosan a színessége és összetettsége miatt alkosson általános érvényűnek mondható képet. Ez a társadalmi szerepkör pedig a társadalmon kívüliség szerepköre, a pária lét, amibe sokszor a film karakterei is teljességgel, vagy csak részben, önhibájukon kívül kerülnek, vagy egyszerűen beleszületnek, jelentsen ez akár környezetet, akár képességeket, adottságokat. „Mindenkinek van egy különleges adottsága!” – mondja magát is győzködve Dirk, de valamilyen szinten valóban igaza lehet. Ahogy Einstein mondta: „Minden ember zseni, de ha az alapján ítélsz meg egy halat, hogy hogyan tud fára mászni, egész életében hülyének érzi majd magát!”. Ezzel pedig megkérdőjeleződik az alapvető társadalmi normák és elvárások jogossága, vagy talán a Boogie Nights esetében mégis más volna a helyzet? Anderson itt is végtelenül igazságos, de mégis őszinte a szereplőivel kapcsolatosan, pont ezért nehéz tehát hangzatos végkövetkeztetéseket levonnunk, de annyi bizonyos, hogy Dirk és az életében a testvér szerepet betöltő Reed (John C. Reilly), valamint Rollergirl nem a kifejezetten értelmes emberek körébe tartoznak. Ez sok helyen a felszínre is tör, Dirkről és a lányról is tudjuk például, hogy az iskola túl nagy kihívásnak bizonyult számukra. Folyamatosan menekülnek a kilátástalan kudarc érzete elől, a méricskélésekből túl sokszor jöttek már ki rosszul, így amikor lehetőségük nyílik arra, hogy egy olyan világba és életbe kerüljenek, ahol ők a győztesek (ez a világ, a felnőttfilm-ipar világa az átlag polgár számára alapvetően, mint egy kötelességből is a társadalom perifériáját jelenti, de a popularitás, a siker által mégis élvezhetik a sztárság kiváltságait), rögtön megpróbálnak megszabadulni előző életük minden tartozékától, ezt a mozzanatot szimbolizálja a névváltás is. Jack és a cowboy göncöket viselő Buck azonban mintha már rég az ezt követő identitásválságban szenvednének.

Boogie Nights

A Boogie Nights egy a Sundance generáció körében divatos módszert alkalmaz a korrajz kialakításánál. Ez a módszer pedig abból áll, hogy a rendező nem feltétlenül törekszik a korhűségre, sokszor inkább az adott korszakról bennünk élő képre, vagy a korszak mindenféle reprezentációira épít, legyen szó filmekről, vagy jelen esetben inkább zenéről. Anderson a medencés buli jelenet alatt a zenét több helyen is függetleníti a képtől (hogy aztán ismét belénk hasítson a felismerés, amikor a zene ritmusa visszatér a képek ritmusához), és valahányszor egy szám elhalkul, jön is a következő, mintha élőben keverné valaki a 80-as évek emblematikus slágereit.


Hermann Vince
Hermann Vince
Vince vagyok, és fiatal korom ellenére elmondhatom, hogy elég régóta igen jó étvággyal rendelkezem a filmfogyasztás terén. Leginkább a kifejezetten művészi igényű filmek foglalkoztatnak (arthouse), és általában olyan filmekről írok, amiket már láttam, és amiknek a minőségéről már meggyőződhettem, és emiatt írásaim sokszor kritika helyett inkább elemzésnek tekinthetőek. Ha csak tehetem, moziban nézem meg ezeket a filmeket, és persze más filmeket is, és kifejezetten kedvelem azokat a vetítéseket, ahol egy-egy régebbi filmet mutatnak be újra. Törzshelyem a Bem mozi és a Puskin, esetleg még a Toldi. Ha egy héten nem látok legalább négy filmet, az komolyan befolyásolja a hangulatomat, természetesen negatív irányba.
A Boogie Nights ugyan kultfilmnek számít, mégis csak egy kisebb réteg számára, összességében pedig egy méltatlanul elfeledett alkotás. Színes, stílusos, rendkívül szórakoztató és valós eseményeket is feldolgozva tárja fel előttünk egy társadalmi csoport lélektanát.Boogie Nights (Boogie Nights - 1997): Filmkritika